Őrület - 1794 Tele

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Vissza idézem a tombolást, nem akarattal hanem mert a vér szaga az összes vértől tocsogó fülledt emléket felhozza bennem. Megőrülök a három kis kortyba mert többet akarok, de képtelen vagyok mást tenni mint a szavának engedelmesen szinte csak a számat nedvesíteni a vérrel.
Ismét semmi válasz, mindegy, hogy milyen kérdést teszek fel állandóan ellenállásba ütközök. És csodálkozik, hogy állandóan megszökök tőle. Felsikítok tehetetlenségemben és össze szedve egy kis erőt kísérlek meg egy szabadulást, de túl erős karjai megakadályoznak ebben. Tényleg úgy érzem magamat mint egy hisztis kölyök akit lefognak mert hiába kapálózom és mindegy mivel próbálkozom lehetetlennek tűnik, hogy változzon a helyzet.
Szemfogaim fájdalmasan mélyednek alsó ajkamba, ahogyan feladva újra eleget teszek a parancsnak, s egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy szét akarok tépni valamit... vagy valakit. Például azt a kis kuporgó libát a szoba másik végében, aki azonnal megnyikkant, ahogyan észlelte próbálkozásomat a szabadulásra. Pedig eddig eszembe sem jutott.
Hátra billentem a fejemet és arcomat a nyakának hajlatába fordítom úgy belemélyeszteném a fogaimat, annyira közel van és legalább egy vágyam teljesülne.
- Mondd, hogy te is vágysz rá. A vérfürdőre a mámorra amit jelent. - Suttogom a nyakába.- Eltelve testben és energiába egymásnak esni, nincs ahhoz fogható érzés. Mondd, hogy te is tudod, hogy legalább egy kicsit is érted... - A nyelvemet kidugva megnyalom a nyakának hajlatát. Nem merem megtenni sokkal jobban elvette már az éjszaka folyamán sőt a napok folyamán a szabad akaratomat annál, hogy merjem.
- Veled akarom, csak veled.- Megélni látni őt egy kicsit kontroll nélkül és nem azért mert éppen ideges hanem felszabadult. - Sosem láttalak igazán felszabadultnak, így mi értelme van a hosszú életnek? Mindig fegyelmezetten...- Dühösnek persze már igen, de igazán gondatlannak azzal a tudattal, hogy bármit megtehet még nem láttam. Fogam finoman a bőrét karcolja nem sebezve, nyelvem végig fut rajta a kapcsolatunk jelenlegi dinamikája számomra eléggé fárasztó és kicsit sem alakul kedvezően.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Egy kis megkönnyebbülés fut át rajtam, ahogyan kimondja, hogy tisztában van azzal mit érzek, hogy ő is tudja milyen amikor hatalmába kerít a vér mámora. Mert ez olyan mint a drog, amiről sosem szokhatsz le igazán hiszen akkor meghalsz, egy örökös kísértés.
Ő még is olyan mint egy megingathatatlan szikla, akiben nincsenek igazi vágyak. Ezért is küzdök mindig olyan megszállottan azért, hogy valami kis érzelmet kicsikarjak belőle. És szokott is sikerülni, na nem az elején amikor kihúz a szarból vagy éppen újra maga mellett akar tudni, mert akkor még friss és óvatos. De később... nekem igazolás ahányszor kihozom a sodrából, ahányszor megvillan benne az eltemetett emberi oldal, amikor dühösen maga alá gyűr vagy éppen azért, hogy megmutassa nekem vagy a világnak, hogy hozzá tartozom vagy csak a vágytól. Hogy aztán megint ugyan azzá a kősziklává váljon amikor rájön, hogy kicsit engedett a gyeplőn amilyen előtte volt. Tudom, hogy csak én vagyok erre képes. Szerintem neki is szüksége van arra, hogy nélkülem legyen, levegőhöz jusson és nem csak nekem, máskülönben nem hagyná, hogy lelépjek.
- Kurtizánként azt tettem amit a nők nem tehettek. Italból és szexből álltak az éjszakáim, nem voltam már akkor sem egy fegyelmezett ember.- Ez nem pontosan igaz. Akkoriban büszke voltam a fegyelmezettségemre. Kettő férfi tudott megingatni ebben, az egyiktől most szöktem el a másikhoz. De annak idején nem véletlenül lehetettem a legnépszerűbb, ha az ember ésszel csinálja a dolgait és nem csak arra épít, hogy van egy meleg öle akkor hamar a csúcson találhatja magát. Szó szerint és átvitt értelemben is.
Most viszont teljesen a mester agyával gondolkozik aligha lenne esélyem bármit is csinálni vagy változtatni a helyzeten. Felnyögök, ahogyan újra az ajkaim elé emeli a vért, egy pillanatra beletemetkezhettem a bőrének illatába, erre most újra a vér telíti meg minden érzékszervemet.
Össze rándulok ahogyan a fülembe kiabál s amennyire tudok el is húzódom a fejemmel nem mintha ez sokat segítene.
- Rendben... Mi lesz a dolgom Mester? Milyen szerepet szánsz nekem? - Vissza fordítom a fejemet, hogy ajkaim a pohárhoz érjenek és igyekszem a szagokat kizárni így egyszerűen nem lélegzem.
Ellazítom az izmaimat a karjaiba, hogy ne érezzen ellenállást bennem, hogy tudja megfeküdtem az akaratának még akkor is ha ez olyan érzés mintha a fogamat húznák.
- Sokan lesznek ott... vámpírok és emberek egyaránt? -Nem azért kérdezem, hogy járjon a szám hanem, hogy fel tudjak készülni a helyzetre ami így sem úgy sem lesz könnyű, tök mindegy hány éjszakán át kínoz. -Szükségem lesz rád, hogy ki tudjam zárni a tömeget. Kell valaki stabil akire összpontosíthatok, akire rá tudok kapcsolódni, hogy ne érezzem az összes csapongó vágyat és érzelmet. - Tudom, hogy érezné ha önhatalmúan belé kúsznék, lehet meg sem tudnám tenni. Nem tudom annyira irányítani az erőmet, hogy elég lassan tudjam adagolni ahhoz, hogy ne vegye észre. Kell az engedélye, hogy ne tépje ki a torkom utána...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Olyan kötelék köt hozzá amit csak a vámpírok érthetnek. Sosem vagyok képes tőle teljesen megszabadulni hiszen az ő vére tett azzá amivé. Mindig ott van velem és csak akkor nem talál meg ha ő azt úgy akarja. Ettől függetlenül igyekszem néha elhitetni magammal, hogy bizony olyan ügyes vagyok, hogy ellógok előle. Persze tudom,hogy ez csak ideig óráig működhet hiszen ha meg is lógok szólítani is tud. Ahogyan ő is érzi, hogyha nagy bajban vagyok. Ahogyan eljött most is, mintha ezer éve történt volna, hogy ott térdeltem a pajtában közben meg csak egyetlen éjszaka telt el azóta még az sem teljesen.
- Az elején...- Kuncogok.- Aztán már volt válogatási jogom, de kellőképpen számító voltam már akkor is ahhoz, hogy fel tudjam mérni kivel érdemes és kivel nem. Tudod nem a férfit kell szeretni hanem a szerelmet.- És ezért lehettem én egészen a pestis kirobbanásáig a legnépszerűbb kurtizán. Mert sosem veszítettem el a fejemet, pontosabban két alkalommal igen. Egyszer amikor Magnus volt az ügyfelem és egyszer amikor Mikhail. Milyen vicces a sors, hogy két vámpírnak sikerült elvenni az eszem annyira, hogy veszélybe kerüljön a hatalmam és még mindig ez a két férfi tart sakkban.
Belekiabál a fülembe pedig átlagon felüli a hallásom és ezt bizony ő is tudja. Megint nem kapok választ persze a kérdésemre, de már nem akadok fent rajta, az utána következőkön azonban annál inkább. Majdnem kicsúszik az ajkaimon egy káromkodás, testem azonban árulkodóan megfeszül. Nem akarom használni az erőmet. Ezek után nem... néha szoktam, de jelenleg jobban félek attól, hogy elragad valaki más vágya akár az éhsége mint eddig valaha. Szívesebben kapcsolódnék rá egy biztonságos forrásra, mint például Magnus...
Ajkamhoz emeli a kupát és kénytelen vagyok inni amúgy sem tudnám megállni. De elfogy engem meg minden egyes korttyal kínoz tovább és egyre jobban az éhség.
- Mi többet?- Tudom, hogy a jó válasz az lett volna, hogy de akarok. Viszont akkor hazudnék és miért tennék olyat? Most nem áll érdekedben, ha már ilyen leplezetlenül meztelen vagyok előtte bár sajnos nem a szó valódi értelmében, akkor nem fogok hazudni.
- Nem értem mi több lehetne Mester... Vámpírok vagyunk, sosem léphetünk a fényre, nem alapítunk családot nem maradhatunk sokáig ugyan ott mert akkor lelepleződünk, tehát nem lehet karrierünk. Az egész lényünk folytonos menekülésre és helyváltoztatásra van ítélve. Még is mi többre gondolsz ?- Ebből szemszögből nézve igazából nem is értem, hogy mit szenvedek a vérivással. Csak dugnunk kéne és inni és gyilkolni, igaza van Mikhailnak...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Figyelek hallgatom, hogy hátha mond valami újat amiért tényleg megéri. Mert most, ahogyan kényszerűségből végig gondolom eddig nem igen láttam kiutat a sötétségből és ő volt az aki ezt tette velem. Milyen érdekes, hogy minden csak nézőpont kérdése, hiszen annak idején leszedett a keresztről és életet lehelt belém. Viszont ha azt nézzük ott vége lett volna mindennek így egy gyilkolással teli és céltalan lény lettem mely az éjszakában képes csak élni.
- Irigyellek...- Sóhajtom felé billentve a fejem. - Mert képes vagy tervezni a jövőbe látni...- Emberként nekem is voltak terveim és céljaim. Én is akartam hatalmat akkora hatalmat amekkorát csak a helyzetemből ki lehet hozni. De a vámpír létem elmúlt kétszáz éve alatt valahogy ez nem tűnt reálisnak. A rendszer ahol a kor számít ott valahogy sosem gondoltam, hogy igazán labdába rúghatok. Ami nevetséges nem de bár ha azt vesszük, hogy olyan korban születtem ahol a nőnek egyáltalán semmi szava nem volt? Elvileg nem lett volna beleszólásom semmibe ami Velence vagy Olaszország ügyeit illeti és még is...
A tanácsba akar kerülni a gondolat abszurd. Sosem találkoztam a tanáccsal és őszintén sosem éreztem a késztetést, hogy megtegyem. Túl kis halnak érzem ehhez magamat.
Eltaszít mire az ablak párkányának érkezem, kézzel tompítok, hogy az elcsábítási kísérletben lemeztelenített testem ne érkezzen az éles fának. Felé fordulok, a gondolat, hogy magamra hagyhat teljesen eléggé ijesztő. Ez magával vonzza azt is, hogy elengedne nem úgy ahogyan én akarom hanem teljesen. Milyen érdekes , hogy a szabadság gondolata teljesen megrémít. Nem akarom, hogy megszakítsa a közöttünk lévő köteléket, hogy elmondja a rettegett szavakat. Nem állok rá készen. Vajon megtenné? Akkor is lenne befolyása rám, de sokkal kevesebb, mint most. Közelebb lépek hozzá.
- Ha az a vágyad mester, hogy a tanácsban légy segítelek ahogy tudlak. - De ez az ő célja nem az enyém. Azonban ennek nem adok hangot, ahogyan annak sem, hogy mind a ketten tudjuk ha nem akarnék neki segíteni akkor is megtalálná valahogy a módját, hogy felhasználjon.
Ujjaim a mellkasára siklanak úgy pillantok fel rá a mellkasába csókolva.
- Bocsáss meg, hogy csalódnod kellett bennem.- Kezdek vissza találni magamhoz a kétségbeesés köde lassan elhagyja az elmémet, talán mert elnyomom a rémképeket a legfőbb bizalmasom haláláról.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Bólintok, inkább nem mondok semmit, mert nem akarok valami olyat kiejteni a számon amire megint újra kezdenénk a kis játszmánkat. Elszoktam már tőle, nem most volt, hogy utoljára találkoztunk és az elmúlt időszakban nem éppen a fegyelmemről voltam híres.  Sőt azon voltam, hogy minél inkább felbosszantsam az oroszt, hogy aztán élvezetesebb legyen a vele töltött idő.
Alapól szoktam azzal is játszani, hogy Magnust kihozzam a sodrából, hogy egy kicsit legyen vadabb és néha sikerül. De ez most nem az a helyzet, és azt gondolom, hogy egy jó darabig nem is fogom látni a felhőtlen arcát.
Elenged én meg megfordulok és közelebb lépek hozzá tenyeremet a mellkasára téve. Nem mond semmit én pedig felpillantok rá egészen közel simulva hozzá. Nem akarok teljesen az agyára menni sem azt, hogy megszakítsa a közöttünk lévő kapcsot még ha így jobban is tud irányítani. Szeretem... tagadni sem tudnám hiszen már Velencében elcsavarta a fejemet amikor még azt sem tudtam, hogy mi ő. Közel hajolva megcsókolom a kulcscsontját, lábujjhegyre emelkedek és a nyakának kívánatos ívén húzom végig az orromat.
- Segítelek a terveidben Mester hiszen te is mindig segítesz. A tiéd vagyok és ezen semmi sem változtathat. Csak bocsáss meg nekem...- Azt nem teszem hozzá, hogy végre hiszen olyan sok idő nem telt el, de az elég intenzíven. Hozzá dörgölöm az arcom, nem könyörgöm kétségbeesetten hiszen annál már tisztább a fejem, de nehezen viselem amikor ilyen rohadt rideg. Hiszen tegnap éjszaka olyan vadul tett a magáévá. Azt akarom megint, hogy olyan vadul akarjon. De van egy olyan erős megérzésem, hogy ezt még egy darabig így fogom elszenvedni. Elvégre a vámpírok legfőbb erénye a türelem egy egész örökké valóság áll a rendelkezésére, hogy megbüntessen, kis mézesmadzagokat húzogatva előttem.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

A hangján hallom, hogy enyhül. És ennyi nekem elég is egyenlőre, hogy ujjait a derekamra fonja. Neki simulok és élvezem kissé megenyhült lényét. Egészen addig míg  társaságunk nem érkezik. Pillantásom az eminens kis tanítványra villan. Hiába minden igyekezet akkor sem lehet olyan, mint én. Fáradok érzem, ahogyan térdem gyengül, hogy jön a hajnal. Magnus fent tud maradni nappal is ha nagyon akar én viszont nem. Engem elvisz a halál már a hajnal első sugarainál. Még éppen végig nézem, ahogyan elsötétít mindent érzem miként rendeződik az őrség. Tehát a kabinba senki sem jöhet be, hogyha Magnus azt nem akarja. S még is emlékszem az utasításra...
Behunyom egy pillanatra a szemeimet mielőtt elindulnék a koporsó felé, hogy össze szedjem magamat. Be akarom neki bizonyítani, hogy tényleg a segítségére akarok lenni. Persze előtte nekem kell az ő segítsége. Elvégre vannak bizonyos gondjaim a vérivással. Szerintem amúgy élvezi, hogy kínozhat ez egyfajta bosszúnak is tekinthető. Én hívtam én akarom, hogy jöjjön én ordítottam a nevét a viharba hát most itt van a következménye. Szerencsére mindig is jó alkalmazkodó voltam ez az évek alatt sem változott, többek között ezért is kerülhetek olyan könnyen bajba. Befekszem abba a szarba akármennyire is utálom elvégre úgy sem fogok most a nappal folyamán semmit sem érzékelni, csak amikor felébredek. Meztelen testem a puha anyagba nyomódik, behunyom a szemeimet, nem csukom le a koporsót, bocsi, de annyi lélekjelenlétem nincs, hogy még magamra is csukjam. Majd Magnus elvégre ő úgy is tovább van ébren mint én. Érzem, ahogyan a napsugarak megjelennek az égen, abból ahogyan tudatom kihagy egy pár másodpercre, nem küzdök az ébrenlétért, úgy is felesleges. Éhes vagyok már most tudom, hogy az ébredés mardosó éhséget fog magával hozni, alig várom...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Az éhség szörnyű késkén mardos belülről. És ebből tudom, hogy most már bizony itt az éjszaka. Hirtelen ülök fel, s mivel senki sem csukta rám a fedélt az éjszaka így könnyedén ülök fel leginkább úgy, mint aki most bukkan fel a víz alól. A vadászok azt hiszik, hogy a vámpírok nem álmodnak. Lehet egy bizonyos kor után már nem, sosem kérdeztem erről Magnust. De én álmodok és most rengeteg vér volt előttem, abban úsztam és fürödtem élvezve a vörös nedűt. Olyan rohadt jó volt míg nem megláttam Margi arcát a leszaggatott fejek között sikítani szerettem volna mert az éhség karmai továbbra is a gyomromba vájtak hiába a legjobb barátnőm arca ekkor ülök fel... Ezért mert nem volt jó, mert nem napon sétáltam álmomban ahogyan néha élvezve a bőrömön a cirógatását. Hanem újra éltem annak az éjszakának az emlékét torzan amikor zokogva üvöltöttem Magnus után.
Pislogok párat míg felfogom, hogy hol is vagyok és még fel sem dolgozom igazán szemeim már is a szűkülő lányra szegezem. Láthat valamit a pillantásomban hiszen egészen kicsire húzza össze magát.
Eskü, hogy nem fordul meg a fejemben a gyilkosság gondolata, de tudom, hogy fogaim amint belemélyednének a bőrébe szárazra szívnám aztán mennék a következő áldozatot keresni. Fogaim előpattannak a rejtekükből , na ez az aminek nem szabadna megtörténnie hiszen egy öreg vámpírokkal teli helyen bizony ezt valaki akár sértésnek is veheti, de semmiképpen sem festene rólam jó képet. Még sem tud igazán érdekelni a kis csaj vénája annál inkább kecsegtető.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Sajnálom, de ez van. Amikor ott talált több száz hulla között akkor még is mit várt? Hogy majd egyetlen éjszaka alatt ez működni fog? Hogy elfelejti a testem, hogy eddig milyen ellátásban volt része. Most pedig már második napja vonja meg tőlem az igazi adagot és azt hiszi, hogy az ébredés majd zökkenő mentesen fog menni, mikor van egy elő a kabinban? Az ereim pedig össze csikordulnak a szárazságtól. Mintha minden egyes apró kis erecskét dörzspapírral vakargatnának. Mi az a kicsinyke nyakacska azért, hogy elmúljon a fájdalom? Az égő érzés mely a bensőmben marja az ereimet?
Meg sem érzem a teremtőm közeledtét, ugyanis érzékeim azonnal a nőre koncentrálódnak. Hallom, hogy pillantásom nyomán megnövekszik a pulzusa, érzem miként vegyül a vérébe az adrenalin szinte meghív az asztalhoz... Ujjaim a koporsó szélére fonódnak az a csoda, hogy eddig még bírtam, hogy nem ugrottam neki azonnal, ahogyan kipattantak a szemeim, hogy most csak nézem és még nincs a csinos kis nyakacskája a fogaim között.
Nem hallom az ajtót nyitódni, csak Magnus hangját ami akár a mennydörgés egy csúnya nyári viharos estén ketté szakítja a fülemben tamtamoló kis szívdobbanások egyenletes ritmusát.
Felé kapom a pillantásom fel sem tűnt, hogy már félig guggoltam a fekhelyemben. Tekintetem Magnuson tartom miközben lassan vissza ülök a fenekemre.
Eskü, hogy jó akarok lenni és tudok is ha azzal célom van márpedig most ez a helyzet. Csak éppen van egy olyan fizikai tényező ami mindig eltérít az útról. De ha akarok akkor úgy teszek ahogy kell, hogy a céljaim elérjem számomra nem degradáló térde borulni ha úgy kívánja a helyzet, nem futamodok vissza semmilyen eszköztől ha az kell, hogy megtörténjen amit akarok. Magnussal szemben azonban mindig nehéz külön igyekezetet kíván, hogy a céljaim úgy menjenek végbe ahogy kívánom, főleg most...
Lisandrora siklik a tekintetem aki véleményem szerint önelégült fejjel lép be Magnus mögött. A jó gyerek. Hülye seggnyaló. Alapból nem szokott vele semmi bajom lenni bár eléggé nehezen viselem az eminens tanuló fajtáját. Aki mindig azt teszi amit mondanak véleményem szerint egyetlen önálló gondolata sincsen.
- Én? Soha. -Válaszolom rekedten egy kiszáradt ember hangjával közben pillantásom újra Magnust keresi habár egy pillanatra eltértem róla és le sem veszem róla a tekintetemet. Reménykedtem benne, hogy ma már nem leszünk a tengeren, de lám még is.
- Mi a mai program?- Ujjaim elfehéredve szorítják a koporsó oldalát, igyekszem nem kárt tenni benne, mert elég nehéz az ujjnyomokat vagy a törést megmagyarázni rajta. Tekintetem véletlenül sem hagyja el a mesteremét, attól félek ha a lányra nézek újra akkor minden önkontrollom oda. Ugyan ezt a célt szolgálja a fecsegés ugyanis hallom ahogyan a kés látványa még élénkebb szívdobogást vált ki a kiscsajból, hallom miként kapkodja a levőt, érzem az illatát ami felém száll...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Kiszáradt ajkaim nyelvemmel nedvesítem s illúzió csupán, hogy ez bármennyire is segít az ébredés utáni éhségen. Hiszen eddig olyan sok finom harapnivaló állt a rendelkezésemre ahogyan a nap utolsó sugarai elhagyták a horizontot érzem miként hánykolódik a hajó s süvítve zubog el a szél a fa mellett ahol már nem éri el a hullám. Komolyan lenyűgöző a hatalma s nem kell ahhoz fitogtatnia az erejét, hogy az eszembe vésse. Nem vagyok mester vámpír viszont ő az enyém ha akarná minden gondolatomat kiszagolhatná még csak esélyem sem lenne elzárni előle az elmémet. Szerencsémre nem él vissza a helyzetével általában... ha van fontosabb dolga is annál mint például most.
Nem kell felszólítania, hogy figyeljek hiszen minden figyelmem az övé amióta belépett a szőrszálakat meg tudnám mondani az arcán ha akarnám, mert könnyebb számomra rá koncentrálni, mint a hevesen verdeső szívű kismadárra a saroknak akinek félelme már az orrom mélyére kúszott.
- Ezek szerint úgy gondolod ma már nem szállunk partra? - Hangom kellemesen cseng, lágyan terülve el a szobán, puhán simít akár a puha selyem, beburkol és kellemesen megnyugtat. Ez az én képességem egyáltalán nem olyan, mint Magnusé még csak hírből sem hasonlít rá. Van, hogy akaratom ellenére használom és van olyan, hogy direkt, mint például most. Az ember akinek baromira zavarta az önuralmamat a hisztije persze nem veheti észre egy mester azonban könnyedén. Nem tolakodó ha az ember a hangjába csempész némi kis hatást és túl könnyen kiszúrható ahhoz, hogy sértő legyen általában elsiklanak felette a vámpírok ha nem akarok vele vissza élni. Egyébként is ha akarom ha nem a hangomnak mindig van egy kis kellemes mellék zöngéje, úgy általában beburkol akár egy meleg takaró.
- Pár epekedek minden figyelmedért a börtön sem hangzik rosszul. - Dorombolom sóhajtva s kimászom a koporsóból, a tegnapi meztelenségemben, nem zavartatom magamat , miért is tenném? Már szinte nem is emlékszem a szégyenlős önmagamra.
Macskás mozgásom magára vonja a kevésbé tapasztalt szobában tartózkodóak figyelmét, már ember koromban is jelenség voltam a vámpír létem csak megerősítette ezt. Féloldalasan fekszem el az ágyon arcomat drága, jófiú testvérem felé fordítom. Igyekszem a legtöbb figyelmet a szavaira fordítani, de várom már azt, hogy újra partra szálljunk ez a hajózás számomra irtó unalmas. Viszont a börtönös buli annál izgalmasabban hangzik agyam egy apró kis hátsó zuga azonban aggódik, hogy mi lesz utána. Ha Magnus hagyja, hogy elengedjem a gyeplőt vajon lesz megállj? Vagy újra csikorogni fog minden porcikám a vérért?

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Tudom, hogy rengeteg energiájába telik, hogy minél hamarabb partra sodródjunk és esküszöm, hogy nem akarok neki több gondot okozni, de marhára unatkozom. És hát tudhatná, hogy én és az unalom az nem igazán jó partner. Ettől függetlenül eléggé visszafogott vagyok hiszen csak kicsit játszadozom és azt sem a rossz irányba, elvégre feszültséget is gerjeszthetnék, de helyette pont az ellenkezője, csak egy kis figyelemre vágyom. Amit meg is kapok Lizandrotól és egy -egy sanda pillantást a többiektől is. Tudom, hogy ez nem sokáig elégít ki, de egyenlőre nem rossz unalom űző, mert az éhség is mardos belülről még mindig. Hiába aki pár nappal ezelőttig vérben fürödve indította a napját és úgy is zárta az nem fog egyik napról a másikra megváltozni.  Éppen ezért csalódott is vagyok amikor kiderül, hogy ma megint nem fogunk partot érni...
Pillantásom a mesteremre siklik és macskákat meghazudtoló könnyedséggel ülök fel meztelen melleimet kidomborítva és tenyeremet magam mögött húzva amin végül megtámaszkodom, egyik lábamat felhúzva így tökéletes rálátást engedve formás kebleimre és karcsú testemre. Szempilláim alól nézek fel rá.
- Mester? - Hangom mély dorombolással borzongatja végig a szobát egy pillanatra lágy korbácsként csigázva fel az érzékeket.
- A szárazföldi amit beharangoztál kecsegtetőbben hangzik. - Számból a szavak úgy buggyannak fel, mint egy finom testes bor, szinte már megfoghatóan csúszik bele a levegőbe, megbizsergetve és felmelegítve a bőrt.
Figyelmem természetesen Magnusé, de azért érzékelem a terem többi tagját, ahogyan Lizandro elkapja a tekintetét a morgásra sőt miként indul meg más helyet keresve, amint az alvó ugyan még mindig szunnyadva kellemesebb álomra vált, s ettől mocorogva fordulni kényszerül, hallom miként változik meg a lány pulzusa és fogalma sincsen, honnan ötlenek a fejébe a kéjes gondolatok. Mindig is szerettem ha a környezet lazább hangulatba kerül, ott bármi megtörténhet.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Simogat a változás, a hatás amit kiváltok az bentiekből. Tudom, hogy belőle is, minden idegszálam rá koncentrál, nem tudom irányítani úgy a képességem, ahogyan akarom és amennyire már tudnom kéne, de érzem  a körülöttem lévőket s így őt is főleg mert másra is kell koncentrálni. Engem néz és pillantása többet ígér, mint amit eddig kaptam tőle. Régi időket idézi s epekedve várom, hogy újra éljük távozásom előtti közös pillanatokat. Hangja azonban össze töri a szórakozásomat. Felszisszenve hanyatlok vissza az ágyra, a fiúk pedig inkább más látványosságot keresnek helyettem.
-Ahogy óhajtod Mester! - Hangom most már nélkülöz minden "mágiát" inkább hallani belőle egy kis gúnyt, de az elégedettlenségtől mindenképpen csöpög. Elfekszem az ágyon, fel nem öltözöm, de szemeim lecsukódnak és vámpírokhoz méltó mozdulatlanságba süllyedek. Legalábbis kívülről, semmi nyoma belső feszültségemnek mely a csend és a magamba mélyedés hatására egyre csak fokozódik. Mert éhes vagyok és úgy érzem az éhség lassan szétszaggat. Újra Mikhail mellett akarok lenni, tombolni és vérben fürödni, hogy a vágyaimat minden oldalról kielégítsék. Nem akarom ezt a rideg fagyos légkört, a fegyelmezett semmittevést. Tombolni akarok, érezni, tépni és szaggatni vagy csak csinálni valamit ami eltereli a figyelmemet. Azt akarom, hogy valaki annyira szeressen, hogy megőröljön tőlem, ahogyan az orosz aki felé oly könnyedén kerekedtem ha akartam, s aki bár képes volt lenyomni és piszkos játszmákba vinni még is valahol tudtam, hogy az én mozgásom határozza meg az övét. Milyen vicces, hogy néhány órája még térden állva könyörögtem, üvöltöttem a szélbe utána, hogy jöjjön és segítsen rajtam most meg azért könyörögnék, hogy engedjen el. Általában ez egy kicsit hosszabb időt szokott igénybe venni. Talán azért ilyen gyorsan mert most nem kapok tőle semmit, csak parancsokat... ujjaim ökölbe szorulnak az ágyneműt gyűrve, egyre csak erősödik bennem a vihar. Mert tudom, hogy őt is meg tudom őrjíteni, hogy bár most egy kicsit sem enged, de van amikor az enyém úgy ahogyan én akarom. Aztán persze elvesz mindent úgy ahogyan az orosz sosem lenne rá képes és talán ez a csikicsuki tartja fent az érdeklődésem, hogy mindig vissza futok, nem csak azért mert segítség kell. Hanem mert bár vannak időszakok amikor figyelmen kívül tudom hagyni és helyettesíteni mással, de őrülten vágyom rá. Most is ebben a csendesen dobogó pillanatban amikor itt fekszem hozzá olyan közel, pattanásig feszült idegekkel, melyből semmi sem látszik, de elég egy apró szikra, hogy robbanjon. Mert szenvedek, egyre jobban... az ereim csikorognak a vérért a testem fájdalmasan sikít, egyenlőre még csak tompa zajjal, még viselhető a kín, de tudom, hogy nem sokáig. Maradok mozdulatlan, akár a tenger melynek felszíne alatt láthatatlan örvény kering, de talán érzi vagy csak sejti, hogy mi zajlik a csendesnek tűnő felszín alatt. Várom a nappalt, hogy ájultan heverjek legalább pár órát, hiszen már úgy érzem a tárházam kimerült, mindent megpróbáltam, hogy hatást váltsak ki belőle, de Magnus akár egy kőszikla hajthatatlan, sem a tombolás sem  a könyörgés nem hatja meg. Gyűlölöm most, hogy mindent elvesz tőlem, hogy fegyelemre kényszerít amikor abban olyan rossz vagyok, hogy nem dob egy falat kenyeret sem csak követel. Gyűlölöm ezért és az oroszra vágyom, a tűzre, tombolásra a vérre...
Nem nézek rá, magamban tombolok, fortyogok és leszek egyre dühösebb , ahogyan testemben a fájdalom növekszik és a vágy egyre jobban eláraszt, még csak figyelem elterelés sincsen hiszen minden próbálkozásomat csírájában elfojtotta. Megvesznék egy csókjáért egy gyengédebb érintéséért...ah véréért a számba, bárki véréért és az ő kegyeire vagyok szorulva amiért most gyűlölöm mindennél jobban.