Őrület - 1794 Tele

Életem

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Ujjaim megcsúsztak a  padlón, ahogyan véres könnyeket zokogva előre támaszkodtam. Hullatenger vesz körül, mindenhol holtestek hevernek az egész faluban a kezem nyomát mutatva. Menekülő emberek, de egy sem élte túl... Soha nem voltam egy nagy emberölős táplálkozás közben, habár játszani mindig szerettem az áldozataimmal, ritkán öltem meg őket. Magam sem tudom miért, talán Magnus miatt vagy csak mert értékeltem még valamikor az emberi életet. De amióta Michaellel összekerültem a helyzet csak romlott, az ő igényei, kegyetlensége és az enyémet, összeadódtak. Sosem voltam egészen normális, de azt hiszem neki sikerült a maradék eszemet is elvennie. És most itt tartottam... hogy képtelen vagyok megállni, hogy az éhségem irányít engem és nem pedig fordítva.
Zokogtam, mert elveszítettem a játszmát magammal szemben és mert Margareth halott.  Napok teltek el, hogy egyszerűen, mindenféle egyéb kommentár nélkül elhagytam Mikhailt és vittem a pénze egy részét is. Az első feladatom az volt, hogy minél messzebb kerüljek tőle, így hát nem is igen táplálkoztam. Aztán pedig azért nem akartam mert rettegtem magamtól és attól, hogy mit tehetek. Hogy elveszítem a kontrollt, mert mindig elveszítem. Most is... egyszer csak arra eszmélek, hogy egy nyak van a fogaim között, vagy vérben fetrengek... vér... minden csupa vér. Az arcom, a kezeim, a ruhám, a szoba... a falu. Minden mocskos és véres...
Iszonyatosan fáj ez az egész, belülről mardos a fájdalom, s mintha szét akarna tépni. Gyászolok, sikítva, hüppögve zokogok, képtelen vagyok abbahagyni. Siratom azt is, hogy vége, életem egyik legnagyobb szerelmének most biztos vége. Mert elront, elrontjuk egymást azt hiszem, ez így nem jó. Nem kell... Nem vagyok egy túl jó ember, vámpír. Sosem voltam és sosem leszek az, de a kontrollt szeretem. A tudatot, hogy én rendelkezem a cselekedeteim felett, hogy képes vagyok megálljt parancsolni magamnak, ha kell...
Ez már nem megy.
Nem üzentem Magnusnak, ugyanis hetekbe telne, hogy a levelemet megkapja, csak bíztam benne, hogy a köztünk lévő kapocs segít abban, hogy érezze, hogy szükségem van rá, hogy bajban vagyok. A nevét sikítom, sikítottam... Minden nevét amit ismerek... azt akarom, hogy itt legyen. Kell, hogy itt legyen. Hogy már ki tudja hány ezredjére rángassa ki a seggemet a bajból. De azt hiszem, most a legnagyobból.
Margarethet ő is ismeri, de sosem mondta, hogy ő ennyire más, hogy az ő vérének az íze ilyen megfoghatatlan. Margareth egy olyan tabu volt mindig számomra, melyet magamnak állítottam. A barátnőm, a legjobb... az egyetlen ember Magnuson kívül aki képes volt kordában tartani és eljuttatni az agyamig ha valamit nagyon nem jól csináltam... egészen addig az éjszakáig.
Még szinte ott van vérének mámorító íze a számban, éhes vagyok, folyton...állandóan azt hiszem, hogy nincs annyi ember és annyi falu amennyi jól tudna lakatni. Kibírhatatlan... tartottam magam, ellen akartam állni, én nem akartam ma senkit sem megölni. S még is ahogyan az a férfi megvágta a kezét...
Zokogok, hagyom, hogy a véres könnyek egymás után zubogjanak le az arcomon rendíthetetlenül. Ujjaimról veszetten próbálom letörölni a rátapadt vért, de az makacsul ragaszkodik, vagy csak én látom úgy, mintha ragaszkodna. Kibillent a világ, a valóság és a képzelet határa elmosódott, ahogyan már semminek sem értettem vagy láttam és éreztem a határait. Nem volt mibe vagy kibe kapaszkodni. Egy dologra vágytam csak Magnusra...mert ő az ember akihez menekülök ha baj van és aki elől elfutok ha minden rendben.
Megnyugtató ölelését akartam érezni magam körül. Szükségem volt arra, hogy halljam megnyugtató mély baritonját. Még a lecseszését is szívesen fogadtam volna ebben a pillanatban. Csak lenne már itt...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Megöltem a legjobb barátomat... Az egyetlent aki képes volt éveket kibírni mellettem és akiből nekem sem lett elegem. Kellett, szükségem volt rá, mert az eszemnél tartott. Pont az ellenkezőjét tette annak amit Mikhail, és utálták is egymást rendesen emiatt. És most halott... Mikhailt pedig elhagytam, a pénzével együtt léptem le, se szó se beszéd. Elindultam, hogy megkeressem Magnust hiszen a közöttünk lévő köteléknek köszönhetően ha nagyon kerestem megtalálhattam, kivéve ha ő azt nagyon nem akarta. Néha elhitettem magammal, hogy el tudok tűnni előle ha akarok, hogy nem talál meg ha én úgy szeretném, de pontosan tudom, hogy mekkora baromság ilyesmit gondolni.
Most is hamarabb érzem meg a jelenlétét sem mint látom. Hozzá indultam, de ennél a falunál leragadtam, nem mertem tovább menni, nem mertem egyedül maradni. Hiszen ha tovább megyek és még több falut mészárolok le csak idők kérdése, hogy megöljenek. Magamban gyászolom Margarethet és magamat, az elveszett önuralmamat, amit feláldoztam a játék oltárán. Imádok játszani, szórakozni, akár az áldozataimmal akár a férfiakkal, mindegy... De most, nem érzem, hogy győztesként kerültem volna ki ebből... sőt, vesztettem.
Felnézek, s a nyitott pajta ajtaján keresztül pont látom, ahogyan Magnus leteszi a függöny, anyagba csavart holttestet, de nincs időm elgondolkozni a látványon, s tán nem is lennék képes rá, előttem terem, a kezeimet lefogva.
A megkönnyebbülés amit egy gyerek érez a szülei látványától, ha elvész, semmi ahhoz képest amit most én érzek, hogy Magnus arcára szegezem a pillantásomat. A vámpír mester és az ivadéka közötti kapcsolat sokkal szorosabb és kuszább sem, mint azt egy halandó megérthetné.
Szégyellem magam amiért bizonyára csalódást okoztam neki, mert képtelen voltam magamon uralkodni, és amiért most magamba zuhanva zokogok semmit sem téve, csak a nevét kiáltva. Hallom a vihar hangját odakint, s látom, ahogyan a hó lassan hullani kezd, nagy kövér pelyhekben és tudom, hogy ő csinálja. De jelenleg ez érdekel a legkevésbé, arcának rezdüléseit figyelem, próbálom megfejteni a hangulatát, hogy mire is számítsak, miközben arcomon még mindig legördül néhány véres könnycsepp.
Halkan felnyögök, ahogyan közelebb hajol, s lenyalja a vért az államról, szemeim egy pillanatra lecsukódnak, már el is felejtettem, hogy mennyire oda tudok lenni érte. Mindig mikor távol van tőlem, habár általában inkább én vagyok aki távol van tőle, hiszen amint megunom a túlságosan is nagy befolyását felettem, lelépek, szóval amikor nincs közvetlen mellettem akkor elfelejtem. Közelsége azonban nem csak, hogy megnyugtató, hiszen eddig sosem kellett csalódnom benne ilyen szempontból, mindig megvédett és kihúzta a fenekemet a slamasztikából, de ahogyan megnyúló szemfogaira siklik a pillantásom izgató is. Sosem tudom meghazudtolni magamat...
Kijelentésére összeráncolom a szemöldökömet, hiszen fogalmam sincsen, hogy miről beszél, nevetése pedig egyenesen felháborít, nem csak meglep. Megpróbálom kitépni magam a karjaiból, és ahelyett, hogy a kérdésére válaszolnék inkább morogva, sziszegve vonom kérdőre.
-Miért nem mondtad? Miért nem mondtad soha, hogy Margaterth más? Hogy az ő vére más?- A mondat végére megemelem a hangomat. Fel sem tűnik hirtelen Lisandro jelenléte. Látszik, hogy nem vagyok észnél. Ott tombol bennem a fájdalom, amiért végeztem azzal a nővel aki annyit tett értem, és csak azért jött mindenhova velem mert a barátnőm volt és hitt bennem. Én meg elárultam és megöltem...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Életem azt hiszem egyik legnagyobb hibája volt, hogy hagytam magam ennyire Mikhail és a vér hatása alá kerülni. És most itt állok könnyáztatta arccal, véresen és összetörten a mesteremmel aki jól láthatóan csalódott ugyan akkor jól is mulat.
Vergődök, próbálok szabadulni, de nem enged, megvádolom, mert egyszerűbb őt hibáztatni, mint magamat... De lássuk be, hogy igaz ami igaz, ha nem engedem el magamat, akkor ez nem történik meg. Közelebb von én meg nem tehetek semmit azon kívül, hogy szinte az arcába vicsorgok, miközben szikrázó kékségeimet az övébe fúrom. Még mindig abba kapaszkodom, hogy az ő hibája az elmúlt napon önsajnálata helyett most mást kellett okolnom ahhoz, hogy ne forduljak magamba teljesen, de persze nem hagyja. Nem is ő lenne, ha nem mélyítené el még jobban a fájdalmat bennem. Mert ahogyan engem is, őt is borzasztóan szórakoztatja más szenvedése. Hogy tőle tanultam-e vagy bennem volt már régóta, fogalmam sincsen, sosem gondolkoztam rajta, de az biztos, hogy élvezem a fájdalomtól reszkető test, a megtört elme és lélek fájdalmát látni. Szórakoztat ha én nyerek a magam által kitalált kis játékokban és nem érdekel ha a személy akivel játszadozom éppen nem akar velem tartani. Akár csak a macska, akit nem érdekel, hogy az egérnek hányszor van kedve a karmára akadni anélkül, hogy meghalna.
Kénytelen nyelek egyet, ahogyan emlékeimet visszahozza szavaival, bár bódultan, a vérmámortól elködösült fejjel tettem amit tettem, tisztán emlékszem a  vér mámorító soha nem ízlelt zamatára. Soha előtte egy embernek sem volt ennyire édes és földöntúli zamata, mint neki. És soha nem éreztem akkora fájdalmat, mint abban a pillanatban amikor szárazra szívtam valakit. Vele sosem akartam ezt tenni, őt sosem kóstoltam, de még kísértésem sem volt irányába... nem hittem volna, hogy ez megtörténhet, de amikor a kezeimbe fogtam elgyötört testét, a világom felborult és kétségem sem volt felőle, hogy ki lehet a gyilkosa...
Szemeim enyhén elkerekednek a hallottakra. Született vámpír? Hát lehetséges? Rengeteg kérdés merül fel hirtelen bennem, a kíváncsiságom ugyan csak néhány pillanatra, de hirtelen ragad ki a gyász fájdalmából, hogy aztán annál jobban újra belém vágjon a tudat, mikor Magnus ismét megszólal. Halkan felnyögök, s szemeim lecsukódnak, arcom enyhe fintorba torzul, ki mondta, hogy a fizikai fájdalom a legrosszabb? Aki ezt állítja az még nem érzett igazi, mélyről gyökeredző lelki fájdalmat. Hagyom, küzdés nélkül, hogy megfordítson, s kinyitom a szemeimet, ahogyan megragadja a állam, hogy a függönybe csavart testre irányítsa a tekintetemet. Először igazából fel sem fogtam, hogy az Margareth, de ahogyan kimondja a szavakat, hirtelen megélénkülök. Rájövök, hogy csak ő lehet, habár nem látom. Megrázom a fejemet, Lisandrora esik a pillantásom, aki csak most tűnik fel nekem, tudom, hogy örök hiba, de Magnus jelenlétében hajlamos vagyok elengedni magamat, hát még ilyen lelki állapotba. Nos, nem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között fogom újra látni a testvéremet... És persze, mint mindig, most is jófiú módjára, hűséges csatlósként teszi amit Magnus mondd. Legalább valakinek az átváltoztatása jó ötletnek bizonyult...
Megkísérlem megint a szabadulást vergődve, láthatóan  a normálisnál jobban kiakaszt a gondolat, hogy Margareth testét a máglyán lássam. Nem véletlen. Ahogyan az sem, hogy csak úgy otthagytam, mindig is utálta a tüzet, rettegett tőle. Sosem tudtam rávenni, hogy elmondja miért, de biztos voltam benne, hogy nem akarná, hogy a teste égjen. Eltemetni már nem volt azonban időm, mennem kellett, el kellett hagynom Mikhailt, és meg kellett keresnem Magnust. Vagyis hagyni, hogy ő találjon rám...
-Nem,nem,nem,nem,nem... nem égethetitek el! Nem lehet! Nem teheted!- Nyögök, szinte kiabálva vergődve a karjaiban, hogy szabadulhassak. Én akartam, hogy itt legyen, pedig tudhattam volna, hogy nem fog csak úgy nyugtatóan magához ölelve pátyolgatni, hogy nincs semmi baj, hiszen nem az a fajta... Tudtam, hogy meg fog büntetni, tudtam, hogy szórakozni fog a fájdalmammal, de azt is, hogy segít nekem, és szükségem volt és van rá. Érzem, igen tán még arra is, hogy játsszon velem, érzem tőle, hogy élek. Aztán ha már túl sok, hogy mekkora hatalma van felettem, akkor megyek el mindig... Amikor már fullasztónak érzem a hatalmát, a korát, auráját, hogy hatalma van és gyakorolja is, leginkább rajtam. Ami eleinte szórakoztató, hosszú távon azonban bosszantóvá válik.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Pontosan tudom, hogy mit művel, hogy ne tudnám? Én is szeretek szinte meggyezően, ugyan így szórakozni az áldozataimmal. Játszani velük, engem is mulattat bármi nemű szenvedés, mely lelki vagy fizikai és én okozom, habár a lelki jobban. Igen az sokkal viccesebb tud lenni.  Ha jobban belegondolnék, amit tudatosan nem teszek meg, akkor könnyedén rájöhetnék, hogy több dologban hasonlítok Magnusra, mint szeretnék. Rengeteget tanultam tőle az évek alatt, nagyon sok olyasmit amit egy közönséges ember nem nevezne pozitívnak, és a már amúgy sem teljesen ép elmémet tovább borította. Aztán jött Mikhail, és az amúgy is túlbillentett mérlegre ráült, és annak az eredményét láthatjuk most. Hogy mennyire Magnusnál mennyire tudatos amit csinál azt nem tudhatom. Nála sosem lehet tudni, és sokszor csak akkor eszmél fel az ember, hogy pont azt csinálja amit a vámpírmester akar, amikor már késő.Viszont az tuti, hogy Mikhailnál ez nem tudatos, ő csak egyszerűen ilyen és kész.
-Nem!- Sziszegem az arcába dühösen, és belekezdenék, hogy kifejtsem ez az egész miért is az  ő hibája, de folytatja. Akaratlanul rezzenek össze a vérszomj hallatán, nem mintha olyan sokat tudnék róla, de annyit igen, hogy annak idején Magnus intett tőle, most meg...
-Mit akarsz ezzel mondani?- Ráncolom a homlokomat feszülten.-Nevetséges vagy! A te hibád is ez az egész, te teremtettél, neked kellett volna mindenre megtanítani. Engedj el! És akkor már kibújhatsz a felelősség alól! Na gyerünk! Tedd meg és akkor akár itt is hagyhatsz! - Nem minthogyha ezt akarnám. Nem egy kicsit sem, minden egyes porcikám erősen tiltakozik az ötlet ellen, csak dühös vagyok éppen, és nem gondolkozom, fel akarom húzni, de magam sem tudom, hogy miért. Miért lenne nekem jobb ha ő ideges lenne? Hiszen most is tudom, hogy a látszat csal és közel sem olyan nyugodt, mint amilyennek első pillantásra tűnik.
Feladom a vergődést, feladom, hogy szabaduljak a karjaiból, az erőtlen, kétségbeesett fejrázás marad meg csupán. Nem akarom felgyújtani Margareth testét, egyszerűen nem lehet... ő nem ezt érdemli, annyi mindent tett értem amíg élt. És csupán ettől félt, a tűztől, soha semmi mástól...
Zihálok, bár nincs már szükségem oxigénre, ez amolyan emberi megszokás, ami olyan helyzetekben be is jön ha embernek kell látszanom, és ezért nem baj hogy megmaradt, most viszont árulkodó. Habár ha nem vennék levegőt, akkor sem lenne nehéz megállapítania, hogy még is k*rvára ki vagyok akadva. Hiszen kék íriszeim, melyek eddig vádlóan meredtek rá, most kétségbeesetten csillogva ragadnak az arcán.
-Engedd inkább, hogy eltemessem, kérlek...- Belekapaszkodok a ruhájának gallérjába, ahogyan közelebb lépek hozzá. Persze nem ő lenne ha engedne...
Talpamra állok, ahogyan meghallom a parancsot, s elengedem... Ajkaim keskeny vonallá keskenyednek, s éppen csak egy pillanatig tudom megállni, hogy ne tegyem azt amit ő akar, kékjeim dühösen villannak az ő fekete íriszeibe. Aztán elindulok, hogy elvegyem Lisandrotól a fáklyát, hiába próbálnék nem tudnék a késztetésnek úgy sem ellenállni, hogy engedelmeskedjek neki. Merev tartással veszem el azt a sz*rt, s éppen csak egy pillanatig nézek Lisandro szemeibe. Mindig is jó kiskutya volt, igazi jó csicska aki mindig csinálja amit kérnek tőle...
Érzem, hogy a vörös könnycseppek újra patakokba kezdenek lefolyni az arcomon tehetetlen dühömben. Ahogyan kinyújtom a kezeimet és a lángok kígyószerű nyelvei elkezdik felfalni a testeket a kényszer a testemen azonnal megszűnik. De hiába, hiszen fölösleges lenne elkezdeni oldani...Leejtem magam mellé a fáklyát és csak bámulok bele a tűzbe, ami lassan eléri az anyagba csavart Margarethet, hogy felfalja és eleméssze örökre. üveges tekintettel nézem, ahogyan a legjobb barátnőm cafatokra ég, semmilyen érzelem nincs az arcomon, szinte már katatón az állapot amibe belekerülök.
Hirtelen termek Magnus előtt, mindenféle előjel nélkül, és meglököm, nyilván hiába tenyerelek a mellkasára két tenyérrel, akkor sem fogok tudni nagyon taszítani rajta, de próbálkozni lehet.
-Gyűlöllek!- Ordítom az arcába.-Gyűlöllek! Te kegyetlen szemétláda! Azt akarom, hogy engedj el! Gyerünk! Nem akarlak látni! Soha! Soha többé!- Miközben az arcába sikítva kiabálok, ökleimmel előbb püfölve a mellkasát, aztán megmarkolom a ruháját és közelebb rántom magam hozzá. Hangom ordibálásból fokozatosan halkul, ahogyan a zokogás átveszi az érthetőség helyét. Homlokomat a vállának döntöm, ahogyan ráz a zokogás, amióta eljöttem ki vagyok bukva, éppen, hogy csak arra a pár percre szedtem össze magam, ahogyan megjelent, hogy belemenjek a játékába. Mert hirtelen volt kit okolni és mert nem kezdett azonnal pátyolgatni, ahogyan meglátott, hanem rögtön visszarántott elborulásomból a valóságba. De csak ennyi időre, hogy aztán egy ilyen momentummal újra összetörjön és földbe taposson, mert ő már csak ilyen...
-Sajnálom..- Felhúzom magam, ahogyan átkarolom a nyakát, hogy ajkaink egy szintebe legyenek. A könnyeimtől véres ajkaim szinte súrolják az övét miközben suttogva beszélek.
-Kérlek ne haragudj rám...-Suttogom az ajkára, az előző ordibálás teljesen ellentéteként, simul most neki a testem.-Nem akartam neked csalódást okozni...Ne engedj el, szükségem van rád. Segíts nekem kérlek, nem bírom megállni. Nem megy...- Ajkaira suttogom a szavaim, néhány vércsepp, mely a szemeimből folyt az ajkaimra rákenődik a szájára. Kiválasztott és ember vér szaga és íze van. Ilyen vagyok, az egyik pillanatban még dühöngök a másikban könyörgök. Hogy aztán kicsivel később megint kiakadjak valamin, és itt akarjam hagyni, vagy meg is próbáljam...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Nem hagyna itt és nem engedne el, nem akar, tudom jól és ezért is merek ilyesmivel dobálózni. Hogyha egy icike-picike esélyét is látnám annak, hogy megteszi, akkor nem tenném. Hiszen én sem akarom, szükségem van rá. És bárhogyan is viselkedik, bármennyire is kegyetlen tudom, hogy kellek neki. És ez egy biztos kártya a kezemben, ezért mondhatok szinte akármit. Habár érzékelem a dühének fokozódását magunk körül. Az időjárás kegyetlen ostromát, ami csak minket nem ér el. Hallom, lehalkuló hangját és fojtott suttogása tudom, hogy mit jelent, ismerem már annyira. S még is tovább hergelem, mert bármennyire is nyugodt és bárhogy is mulat a szenvedésemen azért a tiszteletlenségem eléggé böki a csőrét. Nem tudom, hogy miért szeretem a végletekig húzni a hozzám közel álló férfiak agyát. De, mint a cápa aki megérzi a vérszagot úgy érzem én is meg, hogy miként lehet valaki idegein táncolni, kiváltképpen ha férfi, hogy utána saját önön butaságomat szenvedjem meg. Általánosságba még örömmel is, mert ha direkt hergelem akkor szinte már várom mi lesz a büntetés. Habár ez most más, nem tudatos egy csöppet sem, ahhoz túlságosan is ki vagyok idegileg, hogy az legyen, csak ösztönös, ez mindig bennem van. A provokáció, a játék, felhívás keringőre, vagy mondhatjuk még ezer féleképpen.
Tán igaza van és tényleg nevetséges vagyok, de hát vannak pillanatok az ember... vagy inkább vámpír életében amikor kicsúszik a lába alól a talaj annyira, hogy már nem tud megállni a lejtőn, vagy ha véletlen még is leér, akkor ott már csak vergődni tud, ahogyan én is teszem ezt most. Azt hiszem az érzelmek minden skáláját megélem egy pillanat alatt. Ne csodálkozzon ezen senki, a képességem belőlem fakad, s mint olyan az az érzelmekre hat a leginkább, és érzem is ha nagyon akarom a körülöttem lévőket, néha már megfigyeltem. Olyan ez, mint egy halk duruzsolás, egyenletes zsongás, érzelmi térkép...Zavaró ha feltűnik.
Nem hajtom arcomat a kezébe, ahogyan megsimít bár nagy a késztetés, mondhatok bármit Magnushoz olyan kapocs fűz, mely soha senki máshoz nem fog.
-Kérlek...-Lehelem még utoljára elhalóan, de nem tudom minek, hiszen a szemeiben pontosan látom, hogy nem fog engedni. Ujjaim önkéntelen fonódnak a fáklyára, hogy elégessem legjobb barátnőm megmaradt tetemét...
Elmennek otthonról, ahogyan nézem a testet, megmaradt lelki erőmmel még dühöngeni próbálok mielőtt teljesen megadnám magam az elfogadásnak. Teljesen halott... nem felébreszthető, elégett és soha nem  lesz többé velem.
Meglököm, siker nélkül, érzem az arcomba csapó szelet, de nem igazán reagálok rá. S a kétségbeesett dühöm amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is megye...
Hozzá simulok, törleszkedve kérve a bocsánatát. Ajkaim megadóan viszonozzák a csókját, nyelvem könnyed táncba kezd az övével, s ujjaim sötét hajába vesznek, míg meg nem szakítja a csókot.
Mosolyát látva görcsbe rándul a gyomrom, s csalódnom nem kell sem az emberismeretemben, sem a megérzéseimben, tudtam, hogy valami olyasmire készül ami nekem minden lesz, csak éppen nem kellemes.
Szemeim elkerekednek az újabb parancs hallatán, s halk nyögés szakad fel belőlem, ahogyan fogait a torkomba mélyeszti. Ujjaim megfeszülnek a vállán, s pár pillanatig oldalra billentett fejjel, hagyom, hogy szívja a véremet, lefagyva, értetlenül állva a történtekhez. Míg nem egyszer csak felfogom, hogy mit is csinál most és mit jelent ez a számomra. A vérszomj nem múlik el egyik pillanatról a másikra. A késztetés meg fog maradni bennem még rohadt sokáig arra, hogy addig igyak és gyilkoljak, míg nem teljesen eltelítődök, szinte megveszett állapotban melynek a felére sem emlékszem. Akarni fogom, hogy a fogaim belemélyedjenek egy emberi bőrbe, hogy szárazra szívjam. És ha sok vért vesz el tőlem most, hamarabb leszek éhes, mint szeretnék...
Nem dühösen, hanem sokkal inkább kétségbeesetten próbálok meg szabadulni, akár egy ember tenné, bár nem ugyan azon okból. Nem a haláltól félek hanem a megtorlástól. Az állati vér nem olyan tápláló, mint az emberi, arról nem is beszélve, hogy amit az ember előtte kiönt annak meg még annyira se jó az íze. Imádom a halk pukkanó hangot, ami egy harapást követ, és az érzést, amikor a nagy mennyiségű vér hirtelen leömlik az ember torkán... Vajon a bájolás belefér az önkéntes véradásba? Szabadulnék mert nem pontosan tudom, hogy mit akar, hogy mennyire akarja, hogy szenvedjek, de vannak sejtéseim... És így, hamarabb gyengülök le, mint sem szabadulhatnék. Mert igen ennek nyomán most inkább elfutnék tőle, hogy megspóroljam magamnak a továbbiakat...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Nem gondoltam, hogy idáig fajulnak a dolgaim mit ne mondjak. Hogy egyszer csak azon kapom magam, hogy mohón csüngök a legjobb barátnőm nyakán és még csak nem is emlékszem rá, hogy mikor és hogyan kerültem oda. Nem hittem volna, hogy a gondtalan évek, a vad románcom Mikhaillal majd ilyenné változtat. Ahogyan mindent gondoltam Magnus megjelenése kapcsán, csak éppen ezt nem. Mármint... sejtettem, hogy nem fog megdicsérni, de tekintve rendkívüli elanyátlanodásomat ennél talán egy kicsit több kedvességet néztem volna ki belőle. Teljes mértékben tévesen, mint utólag kiderült.
Mondjuk persze, van egy hangyafingnyi sejtésem arról, hogy a viselkedésem vele szemben csak még jobban elmérgesítette a helyzetet. Azon felül, hogy marha jól mulat. Legalábbis nekem nagyon úgy tűnik... Én is jól mulatnék, nem lenne jogom megvetni ezért, sem haragudni rá, és még is haragszom. Meg persze amiatt is, hogy felgyújtatta velem a legjobb barátnőmet, rám telepedik akár a sötétség, és megfojt. Ezért akarok mindig felfutni tőle ha már rendbe szedett és biztonságban érzem magam. Pont annyira szeretem, mint amennyire gyűlölöm sokszor. Mert képtelen vagyok elviselni a hatalmat sokáig amit felettem gyakorol... Márpedig gyakorolja rendesen, hiszen ahányszor valahogyan visszakerülök, önszántamból vagy az ő akaratából, mindig újra és újra megtanít arra, hogy csak egy porszem vagyok a kicseszett kerekében, mely úgy pörög, ahogyan ő éppen meglöki. És még is tudtam, hogy ez a lecke most sokkal keményebb lesz, mint az eddigiek. Hogy honnan? Oh hát a testtartásából, a hangsúlyából, vagy a körülöttünk tomboló viharból...Megspórolhattam volna talán magamnak a felesleges köröket ha már most teljesen meghunyászkodnék, de nem ilyen fából faragtak. Másrészről azt hiszem van bennem egyfajta mazochizmus. Másképpen nem jöttem volna össze az orosszal, és hát tekintve, hogy mit tettem, lehet a lelkem mélyén akarom is. Bűnhődni mert megöltem a legjobb barátnőmet, kiszívtam az összes vérét, ami most itt kering bennem szüntelen. Azaz, keringett, míg Magnus úgy nem döntött, hogy rátapad a vénámra.
És ekkor már tudom, hogy mit tervez, hogy mi fog rám várni. Vagyis annak egy részét erősen sejtem, csupán azzal nem vagyok teljesen tisztában, hogy ez milyen fájdalmakkal is fog járni. Mennyire lesz elviselhető és, hogy a teremtőm meddig megy majd el. Mikor mondja, hogy elég, ha szerencsém van akkor kedvez nekem és hamar megkönyörül, viszont ha nincs... nos k*rva hosszú ez a rohadt élet.
Elválik ajka a torkomtól, s pánikszerű menekülési kísérletem csitul, tekintve, hogy semmit sem értem el vele, és, hogy már úgy is mindegy... Tudom miért szívott belőlem ennyi vért, azon felül, hogy tulajdonjogát és "rangbéli" helyzetünket megmutassa. Mert azt már megtanultam, hogy vámpíréknál ez már csak így megy. Ha az ember tudja mennyit ér a vénája, egy jó pillanatban felkínált torok, még ha nem is oly tápláló nedűt tartalmaz, mint egy emberé, de életet menthet. Vagy van a másik lehetőség, amikor egyrészt nincs már választásod, mert vagy felkínálod vagy egyszerűen kitépik a helyéről. Tehát akár vehetném sértésnek, és tekinthetném megalázónak a helyzetet, egy kis Elisabeth sikítozik is bőszen felháborodva, ha éppen nem a mesteremről lenne szó, és nem szoktam volna meg...
Szóval, hogy a másik indok ezen felül nyilván az, hogy elvegye a maradék tartalékaimat... Sikerült... az éhség egyenlőre még gyengéd csápjai a már nyaldosták a bensőmet.
Lélegzete a nyakamat cirógatja, habár a hangja cseppet sem éteri jelenleg. Érzem, ahogyan a sebem forrni kezd, de előtte még néhány csepp lefelé indul a vállamon a ruha irányába, hogy aztán eltűnjenek az anyagban.
Bólintok, arcán érezheti az enyémnek a mozgását.
-Értem...-Mondhatnék erre bármi mást? A hangja hideg akár a jégcsap, orromba kúszik saját vérem részegítő szaga, habár egy másik vámpírból vett vér, azért nem olyan tápláló, mint élő donorból táplálkozni. Nyelvem végigsiklik a borostáján még mielőtt megállíthatna, de igazából beletörődtem már a sorsomba. Miszerint vele kell mennem és addig fog kínozni míg szórakoztatja... És tekintve, hogy Lisandró nagyon sasol egy irányba, sejtésem szerint vadászokra is számít Magnus, úgyhogy hamarosan el is kezdheti...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Egy pillanatig sincsenek illúzióim afelől, hogy nem lesz kellemes az elkövetkezendő pár nap,hét, hónap vagy éppen év a számomra. Attól függően, hogy Magnus mikor gondolja már úgy, hogy eleget bűnhődtem... Hiába vagyok vámpír és hiába tudom már, hogy ami emberi léptékben mérve sok idő az nekem csak pillanatok sorozata, attól még az idő az én felfogásomban is változó. Amikor jól érzem magam, amikor minden klappol akkor azok a pillanatok gyorsan elszállnak, elillannak, és már csak a múlt árnyai közül tudom kihúzni őket, mint egy-egy fénycsíkot. Nem egyszerű... Ha viszont szenvedek, vagy unatkozok a percek csigalassúsággal telnek. Az a feladat ami egyik nap még hihetetlen sebességgel illan el, más nap minden percében csak fogcsikorgatva múlnak a másodpercek. Hiába vagyok vámpír, és egy év hiába nem számít az életemből szinte semmit, ha szenvedéssel teli, ha nem kellemes, egyrészről biztos, hogy örökre megmarad, másrészről viszont rohadt lassan tud leperegni.
-Igenis Teremtőm.-Hangom és viselkedésem, ahogyan tőlem szokás egy pillant alatt változik meg. Félig lehunyt pilláim alól alázatosan pillantok fel rá, mintha az előbb nem akartam volna kitépni a torkát. Talán hálásnak is kéne lennem azért, mert eltereli hirtelen a figyelmemet a barátnőmről. Mert most ez történik, másra kell koncentrálnom, méghozzá Magnus hangulatváltozására. A túlélési ösztöneim bekapcsoltak, s habár jó sok zűrt keverek, játékos szenvedélyem miatt, pont ezért élhetem túl mindig a necces helyzeteket... Képes vagyok egyetlen pillanat alatt viselkedést váltani, csak azért mert érdekeim úgy szolgálják. Igen, én vagyok az a fajta nő, aki képes hason kúszva valaki elé járulni ahhoz, hogy utána amikor már megbízik benne, gyengének és esetlennek látja a másik, egy mozdulattal szúrja ágyékon egy tőrrel. Dorombolok, és hízelgek az égbe magasztalva a férfit, vagy éppen a nőt, habár általában a férfival több dolgom van, hogy aztán édes szavakat suttogva a fülébe irányítsam úgy, ahogyan nekem tetszik. Szeretem ezt, ebben éltem emberként, ezt volt a munkám a feladatom és még mindig alkalmazom. Nem tartok megalázónak semmit ami azért történik, hogy elérjem egy adott célomat. Hiszen a végén úgy is én dirigálok... Általában. Talán ezért is lépek le mindannyiszor Magnus mellől. Megunom, hogy nem jön össze, hogy átlát a szitán, hogy ő is játszik és nem csak én, és, hogy általában veszítek. Mikhail azt gondolta sokáig, hogy ő kettőnk közül aki a gatyát hordja, és így is volt, legalábbis látszatként, de mind a ketten tudjuk, hogy aki mindent megkapott, aki eldöntötte hol, mikor és kit az én voltam. És én vetettem véget a kapcsolatunknak is, így vagy úgy, de a nők irányítják háttérből a világot.
Amennyiben enged hozzá simulok, s egyetlen mozdulattal tépem le magamról a véres felső ruhát, hogy a tőlünk nem messze lángoló tűzbe dobjam még mindig Magnuson csimpaszkodva.
A fehér alsó ruházaton egy csepp vér sincsen, olyan látványt kelthetnék ha az arcomat nem torzítanák el véres csíkok, mint egy angyal, szőke hajammal és kék szemeimmel.
-Hová megyünk?- Kérdésem most is halk és óvatos, mert nem vagyok benne biztos, hogy tudhatom, hogy megosztja velem, hogy szabad-e kérdeznem. Nem tudom mennyire haragszik. Néha érzem, mármint nem csak látom, és nem csak egy megérzés, mint egy sejtés, hanem konkrétan tudom... a képességemnek köszönhetően. Sejtem miért ez a képesség alakult ki nálam, régen is érzékeny voltam másik hangulatingadozásira, tudtam azonnal mire van szükségük és képes voltam befolyásolni, manipulálni a hangulatukat, ez a tehetségem vámpírként csak tovább fejlődött. Habár azt hiszem, hogy sokkal kevésbé vagyok jó, mint lehetnék. De önmagam fejlesztése helyett általában minden mást csinálok, elég sok minden lefoglal így csak akkor kerül erre sor ha éppen Magnussal vagyok. Mert ő megköveteli és segít benne. Ami hasznos, elismerem... Csak a játék jobban érdekel, pont, mint egy rakoncátlan kölyköt...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Olyan vagyok, akár az időjárás, sosem tudhatod, hogy mire számíts tőlem. Egyik pillanatról a másikra, könnyedén váltok hangulatot anélkül, hogy szégyellném magam miatt vagy zavarba esnék.Ez vagyok én, és érdekes módon könnyedén el tudom érni ezáltal a céljaimat. Habár nincs mindenkinek olyan jó emléke rólam. Főleg azoknak nincs akik utólag jönnek rá, hogy át lettek verve.
Imádom játszani a játékaimat, taktikázni és nyerni, egyetlen bajom van csupán, hogy türelmetlen alkatom miatt inkább a rövidebb játszmákat kedvelem. Nem tudok olyan nagy léptékben gondolkozni, mint Magnus vagy ha még is hamarabb elunom magam sem, hogy végig tudjam vinni. S látható helyzetbeli különbség mellett ez az még amiért általában a kettőnk csatájában én vagyok az egér.
És most változtatok mert tudom, hogy jobban járok ha megteszem, és mert így könnyebb, nem kell a mögöttem égő tűzre gondolnom, sem Margarethre sem arra amit tettem, csupán térítőm hangulatára. Hiába mondja, hogy nem válik be nála a hízelgés, hazudik vagy csak nem akarja beismerni, mert igenis beválik. Nem minden körülmények között, de mindenképpen enyhítő ereje van.
Megjegyzésére csak egy ártatlan, alig észrevehető kis mosoly a válasz a szám szegletében.
Ha macska lennék, most bizonyosan dorombolnék, de nem tudok így csupán arcomat simíthatom neki az övének, vagy nyakába fúrhatom az orromat magamba szívva ismerős és megnyugtató illatát. Behunyom a szemeimet, amikor lenyalja az arcomról a vért, és halk nyögés szakad fel belőlem, mozdulata a régi időkre emlékeztet, szikár testének gyengéd simítására az enyémen.
Kinyitom a szemeimet és hagyom, hogy megpillantsa bennük a vágyat, mindig is csupán egy fegyverem volt vele szemben és azaz, hogy nő vagyok, s ő bármennyire tapasztalt és bármennyire is a mesterem akkor is férfiból van. Hallom a hangjában az indulatot, látom a körülöttünk tomboló viharban, hogy ideges még mindig.
-Tudom Térítőm,sajnálom. - Válaszolom neki alázatosan, persze kérdés, hogy meddig tart nálam ez az állapot, mert lehet, hogy pont ugyan olyan gyorsan eltűnik, mint amilyen gyorsan érkezett.
Letépem magamról a felső ruházatot ami csupa vér, s magamra veszem a köpenyt. Magnus előtt szállok be a kocsiba természetesen, kényelmesen elhelyezkedek az egyik oldalon. Vastag függönyök lógnak alá, melyek megakadályozzák, hogy a hideg és természetesen a hó betörjön hozzánk, s a kíváncsi szemek elől is elrejtenek.
Nem tudom meddig fogom bírni a jó kislány szerepét, hiszen érzem, hogy az éhség már most mardos belülről... Persze nem tudom, hogy mit vártam mikor majdnem teljesen szárazra szívott, hogy meddig fog tartani azaz áldásos állapot, hogy nem zavar az éhség. Most már nagyon is kezd zavarni, vajon mikor jön el az a pont amikor már nem bírok magammal. Amikor már nem jön be az, hogy az ülést markolom vagy, hogy a saját tenyerembe vájom a körmömet?
-Messze megyünk?- A hangom tompán csendül a menetzaj monotonitásában. Persze fogalmam sincsen arról, hogyha megérkezünk... Hogy lesz-e ott táplálék, vagy, hogy enged-e majd enni. Nincsenek kétségeim afelől, hogy Magnus itt még nem fejezte be kínzásomat, nevelésemet vagy nevezzük akárhogyan...
Nem tudom, hogy a vérszomjról le lehet -e szokni, azt viszont tudom, hogy nagyon tudok olyankor tombolni. És nem csak torkok feltépése hanem gyilkolás terén is. Amúgy is szeretek másoknak szenvedést okozni, szeretem a gyilkolást, a rokonok sikolyát a fülemben csengeni. Imádom a halk pukkanó hangot amit a bőr hallat, ha belemélyesztem a fogamat, de a reccsenést is, mely azt követi, ahogyan feltépem. Imádom a félelem szagát, teljesen megrészegít, ahogyan a vérét is....
Gyomrom görcsbe rándul a gondoltra, s lehunyt szemmel dőlök hátra, habár tudom, hogy sosem voltam képes lemenni alfába, próbálkozni szabad.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele
Már most látom hogy nem lesz ez olyan egyszerű... Mármint kiengesztelni, általában sikerülni szokott,  de most túlságosan be van ràgva. Kissé összerezzenek a szavaira ahogyan ez tudatosul bennem.
-Akkor mi lenne elég? - Oh igen, tudok én nagyon jókislány is lenni, egy igazi dorombolós kiscica, csak hamar megunom az a probléma.  Mert ezt is úgy fogom fel mint egy játékot, egy szerepjátékot, egy játékot melynek a célja a teremtőm kiengesztelése jelen esetben.
Egy szó nélkül veszem le a köpenyt, hogy utána felhúzzam a vérvörös ruhát, mely pont az ízlésesen való. Az alsó ruházatot elvileg nem kéne levennem hiszen nem lett véres én még is mindenek előtt attól szabadulok meg,hogy csak egy fűző marad rajtam, szintén fekete, vörös és csipkés. Na és persze a hozzá tartozó harisnya és a combomat körülölelő tartója. Nem kapkodom el sem a vetkőzést sem pedig az öltözést. Hagyok neki időt, hogy minden fedetlen porcikámat kényelmesen megnézhesse magának, meg persze a testemen vetkőzés közben végigfutó ujjaim vonalának követése is lehetővé válik ezáltal.
Ahogyan a vörös anyag a testemre simul az arcába nézek, mind a két kezem a térdére siklik s lassan sokat láttatóan, a fűzővel feltolt kebleimből elé térdelek.Fekete szempillák mögül pislogok fel rá,s búgó hangon csendülnek fel szavaim.
-Megkötöd a fűzőmet? - Csak ekkor fordulok meg, hajam elhajtva az útból, s félig oldalra fordítva az arcom, természetesen még mindig térdelvé. A hintó nem alkalmas arra hogy az ember felegyenesedve álljon benne, de engem ez egy cseppet sem zavar.
Olaszország említésére egy pillanatra megmerevedek, kurtizán korom óta nem jártam ott... Pontosabban azóta, hogy Magnus átváltoztatott és elvitt onnan magával. Furcsán kellemes érzés bizsergett bennem, ugyanakkor viszont tartottam is a dologtól. Él bennem egy kép Olaszországról és nem akarom, hogy megváltozzon. És nem elhanyagolható tény, hogy nem egy festmény készült rólam abban az időben...már ha még megvannak...
Az izgalom keveredik bennem a lassan túlságosan is kínzó éhséggel. Egy szerencsém van talán és az a hajnal... Legalábbis míg fel nem ébredek, ugyanis a hajnal, fiatal korom miatt teljesen kiüt. És ki tudja, hogy  megérkezésünkkor Magnus milyen hangulatban lesz... Tartok tőle, hogy szadista kedvében van, és a fejébe vette, hogy megleckéztet. Úgy is olyan régen látott...
Hiába mondja, hogy viselkedjek ha elkap az éhség, mármint van az a szint ahonnan már nem hiszem, hogy nagyon érdekelni tud, hogy mi lesz a büntetésem ha leégetem vagy a jutalmam ha nem...
A függönyhöz nyúlva finoman elhúzom, hogy kikukucskálhassak rajta, természetesen még mindig esik a hó, de kicsit alább hagyott a vihar, sejtem azért mert Magnus már nem gerjeszti.
Egyrészről irigyeltem ezt a képességét, másrészről viszont örültem az enyémnek ha éppen sikeresen tudtam használni. Néha bosszantott, hogy érzem mások hangulatát, és könnyen befolyásolhatják az enyémet ha nem figyelek oda. Éppen ezért megtanultam magamból kizárni, és mostanság már tényleg csak akkor csap meg valaki érzelme ha nagyon erős. Egy baj van csupán, hogy ez nem olyan dolog amit azonnal le tudok venni. Mármint, egyszerűen csak fokozódik bennem az ami másban és néha eléggé nehéz elkülöníteni a saját hangulatomat éppen attól akivel együtt vagyok. Néha meg, ha akarom sem tudom használni az erőm mert nem érzem a velem szemben álló állapotát, egyszerűen nem... fogalmam sincsen, hogy mi befolyásolja a dolgot, de valami nagyon.
Behunyom a szemeimet, és egyszerűen nem veszek levegőt, igen ehhez koncentrálnom kell, ugyanis megszoktam, hogy megteszem. Évekbe tellett megtanulni, hogy embernek tettessem magam, most meg már az ellenkezője esik nehezemre. Mókás mi?
De levegő nélkül könnyebbnek tűnt, éreztem, hogy közeledünk egy faluhoz, városhoz vagy valamihez ahol emberek laknak, és éheztem, mert nem maradt bennem elég vér, még egy kicsit tartani akartam magam... legalább hajnalig, hogy utána kiüssön a nappal.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Elmélyülő hangja, sötét pillantása felér minden bókkal. Na persze, ettől még elég nyilvánvaló, hogy nem fog engedni, máskülönben nem így viselkedne.  Volt pár évem, hogy kiismerjem őt, és úgy egyébként a férfi nemet. Szóval, szépen visszaülök a helyemre, és nem az ölét választom, ahogyan először terveztem. Nekem egy pillanatra sem fordul meg a fejemben, hogy esetleg valaki megtámadhat minket. Elvégre esik a hó, és a lovak sem kis tempóban száguldoznak...
Azt hiszem soha eddigi életemben nem vártam még annyira a hajnalt, mint most. Szeretnék minél később átesni Magnus játékán... és amíg öntudatlan vagyok addig nem tud szívatni.
Még bele sem gondoltam igazán, hogy állatból egyek. Meg sem fordult a fejemben, elvégre ott a kupa meg az önkéntes véradási lehetőség. Biztos vagyok benne, hogy akad olyan férfi aki hajlandó rá. Vajon az elbájolás ér? Elvégre ha elbájolom onnan már szabad akaratából adja. Nem igaz? Minden jobban hangzik, sem mint szőrös nyakba mélyeszteni a fogaimat... Vagy egy patkányba... Blöh... akkor inkább nem eszek. Nem tudom miért jelent meg lelki szemeim előtt a szőrös kis rágcsáló képe, talán mert undorodok tőle, és tudom, hogy ezt Magnus is tudja.
Behunyom a szemeimet, és megállom, hogy a fejemet csóváljam. Hamarosan a kocsi megáll, s Magnus megjegyzésére kinyílik a szemem, és egy gyors fintor szalad át az arcomon. Utálom a koporsókat. Én ágyban alszom, és nem koporsóban és nem érdekel, hogy a vámpírok miként vélekednek a koporsó biztonságáról...
-Már alig várom... -Jegyzem meg és nem sajnálom az undort a hangomba vinni. Nem veszek az orromon levegőt, sőt úgy egyáltalán nem veszek levegőt, ugyanis nincs kedvem kísérteni magamat. A dobogó szívek hangja pontosan elég kínzás így is. És fogalmam sincsen, hogy meddig bírom visszatartani magam és honnan jön az a pont amikor már nem tudom befolyásolni a vérszomjamat. Most is érzem, ahogyan kilépek Magnus után elfogadva a segítségét, s pillantásom a halandókra esik. Pupilláim kitágulnak, s testembe tompa fájdalom csikorog, legszívesebben most azonnal feltépném a torkukat. De úgy sem sikerülne, meg amúgy is miféle bemutatkozás lenne. Így hát belé karolok, de rögtön meg is bánom, ahogyan a fülembe mormogja a szavait, felmordulok és szem forgatva elfordítom a fejemet.
Legszívesebben elengedném és sértetten egyedül mennék tovább, de az egyetlen, ami visszatart, hogy engedjek a vérszomjamnak az a bőrének a tapintása.
Mindettől függetlenül egyre kevésbé vagyok boldog, nem elég, hogy megfoszt attól ami az egyik legnagyobb élvezetet nyújtja a számomra... a szexen kívül természetesen, de a kettő együtt a legjobb... szóval nem elég, de még túráztat is rajta, piszkál és emlékeztet, hogy rohadtul, csak az ő kényén és kedvén múlik, hogy mit eszek.
Csak azt nem értem, hogy miért bízok abban, hogy nem fog hamarosan elborulni az elmém, mikor annyi vért kiszívott belőlem... Mert én érzem, minden egyes alkalommal amikor egy szolgáló túl közel kerül hozzám, ujjaim megfeszülnek Magnus karján. Hiába mondja, hogy viselkedjek jól, ha egyszerűen képtelen vagyok rá.
Beérve az ismeretlen házban, kitágult pupillái úgy pásztázzák körül a helyiséget, ahogyan egy igazi ragadozó tennék. Elvégre az vagyok, bármit is tett velem Magnus. Gyilkolni is tudok még mindig...
Pillantásom meg is találja az egyik szolgáló lányt, aki nyilván valóan fél, vagy nagyon izgul, nem tudom megállapítani hiszen még mindig igyekszem levegővétel nélkül közlekedni. Viszont a szíve, a szíve... hevesen lüktet a mellkasában, akár csak a menekülő áldozaté, és biztos vagyok benne, hogy érezném a félelmének a szagát, ha beleszagolnék a levegőbe, hmm érzem is. Tudatlanul szippantok mélyet, s pillantásom a lány rémült szemeibe fúrom aki dermedten áll, sötét tekintetem tüzében. Nem is tudom, hogy mi zökkent ki, talán Magnus vagy a léptek zaja az elemeltről, de elfordulok, s arcomat Magnus karjába temetem, s hagyom, hogy illata elnyomja a rémült lány szagát, még mielőtt olyat teszek, amit később nagyon megbánok. Ha nem is magamtól, sejtéseim szerint a mesterem majd gondoskodik róla, hogy megbánjam. Ha sokáig szórakozik velem, nem tudom, hogy meddig bírom, de nem sokáig az biztos...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Persze tudtam mindig is, hogy kegyetlen, egyáltalán nem újdonság számomra. Hiszen nem egyszer néztem végig, hogy játszadozik el az áldozataival, néha fizikailag, néha lelkileg terrorizálva őket, attól függően, hogy éppen milyen kedve volt. Sőt alkalmanként már lehetőséget is kaptam rá, hogy kipróbáljam a saját bőrömön és még is minden egyes alkalommal meg tudok lepődni az eltökéltségén, és a szélsőségein. Mármint, hogy nem hagyja elterelni magát az eltervezett céltól, és ha kell akkor türelmes. Pont ez azaz erénye ami bennem nincs meg, nagyon ritkán tudok csak türelmesen viseltetni valami iránt, szeretem a gyors eredményeket... És nyilván ezért is veszítem el annyiszor a játszmát vele szemben. Nem vagyok benne biztos, hogy nem eresztene el, ha hirtelen véget érne az önuralmam, elvégre a fogamat úgy sem tudnám belemártani abba a törékeny kis nyakba. Elvégre parancsot adott rá, mint térítőm, így bármennyire is szeretném a láthatatlan szálak visszatartanának tőle, tudom, és fölösleges lenne még csak kipróbálni is. Csak jobban felidegesíteném magamat, amikor nem sikerülne. Mert nem sikerülhetne, mondjuk persze attól még megölhetném... kitörhetném a nyakát, és ha már halott akkor már nem élő, nem igaz? És akkor már tudnék belőle inni talán... és amíg meleg benne a vér, addig nem is olyan szörnyű. Mindent folytathatnék ugyan onnan, csak éppen előtte meg kell majd ölnöm az áldozatomat. Egy kis megnyugvást jelent a felismerés...habár azt nem mondanám, hogy teljesen jól érzem magam a mostani helyzetemben. Orromban Magnus illatával ami talán visszatart attól, hogy nekimenjek szegénynek, oda fordítom ismét a pillantásomat és jobban megnézem magamnak. Ujjaim megfeszülnek térítőm karján, ahogyan a felismerés egy apró szikrája felüti magát a fejemben. Persze fogalmam sincsen ki a lány, de pontosan tudom, hogy kire hasonlít. És innentől kezdve már azt is, hogy miért van itt.
-Nem tudom ki ő... -Válaszolom készségesen, de halkan, persze ismerősek a vonásai. De nem látom értelmét megemlíteni, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy Margareth szinte kiköpött hasonmása. Nem vagyok hajlandó most összezuhanni, nem akarom megkérdezni, hogy miért csinálja, nem akarok neki könyörögni, hogy hagyja abba és nem is fogok. Egyszerűen elfordítom a pillantásomat a lánytól, hogy ne kelljen ránéznem, és majd az este további részében is így teszek majd. Ha csak Magnus nem dönt úgy, hogy egyedül hagy, mert akkor könnyen lehet, hogy nem éri meg a kicsike a reggelt. Na nem azért mert, hogy hasonlít a barátnőmre hanem azért mert reszket, árad a pórusaiból a félelem és tudom ha felé lépnék már el is rohanna... felhívás keringőre...
Elveszem a poharat, s már csak a nyeletnyi vér látványától is fintor kerül az arcomra, de amikor ajkaimhoz elemelem, hogy utasításához híven megigyam, orromat megcsapja az állati vér szaga. Egy pillanatra megtorpan a kezemben a pohár, mivel nem igen szoktam állatból inni, és borsódzik a hátam a gondolattól, hogy egy szőrös lénybe mártsam a fogaimat, nem igen tudom megállapítani, hogy milyen vérről is van szó, csak éppen azt tudom, hogy nem emberi...
S ahogyan a számba kerül kis híján vissza is köpöm...Összerándulok, s ha próbálnám sem tudnám a grimaszt letörölni az arcomról... S habár borzalmas az íze még is csak vér, és kifejezetten kevés, viszont arra pont elég, hogy érezzem mennyire szükségem lenne többre.
Leteszem a poharat, az első mellettem elhaladó szolga tálcájára téve. Habár utálom a koporsókat, most még is vágyok egybe inkább sem, mint ennyi ember között mászkálni.  Egyre inkább motoszkál bennem valami... valami állatias, ösztönszerű, mely arra akar biztatni, hogy a legközelebb mellettem elsuhanót kapjam el...
Érzem, hogy minden porcikám, minden izmom megfeszül, ugrásra készen várakozik, hogy feladjam a küzdelmet ép eszemmel szemben, hogy engedjek a kísértésnek. Pillantásom úgy siklik egyik személyről a másikra, akár egy drogosé, a különböző dílerekre, amikor már régen lőtte be magát. Talán ez pont az is, mármint függőség, imádom a vérmámort, az ízét a számban, a szabadságot, a hatalmat mely ezzel jár, az érzést, hogy bármit megtehetek, pedig nem, nagyon nem. Behunyom a szemeimet, most egyetlen apró kis seb, felszíni sérülés, apró vágás elég lenne ahhoz, hogy ne érdekeljen Magnus, meg a véleménye, vagy éppen a büntetés melyet kilátásba helyezett.
Észre sem veszem, hogy ujjaim az egyik pincér karjára kulcsolódnak, csak mikor kinyitom a szemeimet, menet közben kaptam el, ahogyan elsietett mellettünk, vagyis csak sietett volna , de én megállítottam.
- Miben segíthetek hölgyem?- Barátságos arca nem tükrözött félelmet, vagy naivitást, de  ha még is lett volna bármi ilyesmi, akkor sem tűnt volna fel, hiszen pillantásom a nyakán lüktető érre tévedt, s le sem tudtam venni onnan a szemeimet. Nyelveim végigfutottak vérvörös ajkaimon, és éppen csak az ép elme egy láthatatlan, vergődő szikrája tartott vissza attól, hogy kipróbáljam milyen a végre. Hogy hallani akarjam a halk kis pukkanó hangot, ami egy harapást követ...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Iszonyatosan kegyetlen volt velem most és ezt mind a ketten tudtuk, az ivadéka vagyok, és még is képes ilyen mérhetetlenül kínozni. Mintha nem lenne éppen elég kín a vérszomj ami olykor hatalmába kerít, és amiről szeretnék leszokni, ha egyáltalán ez lehetséges... Még rá is tesz egy lapáttal, még táncol is az amúgy is gyengén játszó idegeim  húrjain...
Tompán érzékelem, ahogyan közelebb von magához, ujjai szorítását a derekamon, viszont annál jobban értem minden egyes szavát. Összerándulok, mint akit megütöttek, pupilláim kitágulnak. Hát persze, hogy rokonok, mi mások lennének... És tudja, tudja, hogy én tettem, nem vagyok az a típus akiben sokszor ébred bűntudat, de ebben a pillanatban éreztem mardosó polipcsápjait a gyomromban.
-Tudom kire hasonlít, de nem tudom ki ő... -És csak ekkor vettem észre a pillantásában a rettegés mellett, a vádat...Oh nagyon nem akarom megtudni, hogy pontosan milyen rokonságban is álltak... Talán, lehet, hogy ő is olyan, mint Margareth volt, a vére pont ugyan olyan édes és imádni való. Összefut a nyál a számban a gondolatra, s észre sem veszem, ahogyan testem megfeszül, ugrásra készen, várakozva. Mintha csak arra várnék, hogy megmozduljon, hogy elszaladjon féltében... s talán erre is várok.
Kérdésére szedem csupán össze magamat, legalábbis térek magamhoz annyira, hogy fintor suhanjon át az arcomon.
-Mind a ketten tudjuk, hogy ez nem attól függ, hogy mennyire vagyok engedelmes... -Legalábbis csak kis részben. Mondjuk igaz ami igaz, hogyha nem lenne itt akkor már nyilván régen nekiugrottam volna. Ha nem érezném, hogy fogja a derekam, hogyha nem félnék attól ami rám várna ha elengedném az önuralmamat. Mert még tartom magam, tartani akarom, és igen... miatta ez is igaz, hogy ő jelenleg az a tényező ami nagyobb önuralomra vesz rá... De, ez csak egy bizonyos pontig használ, attól függően, hogy mekkora a kísértés. Ha most elrohanna, ha megvágná magát, vagy bármi ilyesmi történne, az előtt törne meg az önuralmam, hogy észrevenném. És amúgy is bosszant ez a szóhasználat... Persze muszáj az orrom alá dörgölnie, hogy mit vár el, hogy le töri a szarvam... De untatnám ha engedelmes kiscica lennék sokáig, ahogyan azzal is ha nem tudnék meghunyászkodni. Tudom, vékony jégen táncolok nála folyton, hogy pont olyan szívesen vetne véget néha az életemnek, mint amilyen szívesen tartana maga mellett mindig. Még nem hunyászkodtam meg teljesem, még tartom magamat addig amíg csak bírom. Elvégre, mi érdekes lenne ebben a játékban ha azonnal neki ajándékoznám a győzelmet. Nem igaz?
-Engedelmes kiscicád vagyok, hisz tudod jól.- Válaszom éppen lehetne meghunyászkodó, engedelmes... de minden csak nem az, a cinikus szenvtelen éllel. Még is elfordulok a lány látványától, hogy törleszkedve hozzá simuljak, arcomat a mellkasába fúrva, hogy a rettegés szagát átvegye a mesterem illata.
És magamra hagy, miután a  kezembe nyom egy kortynyi vért. Ami semmire sem elég, csak arra, hogy még éhesebbnek érzem magam tőle... és persze kezeim akaratlanul is vándorolnak egy pincérre.
Éppen, hogy csak sikerül visszafognom magamat, miközben a torkán lüktető eret figyelem. Ismét Magnus hangja az ami kimozdít, s torkára szegezett pillantásom most Magnus és a vendéglátónk felé siklik... akinek mellékesen be sem mutatott, de mindegy. Nehézkesen, de elengedem a kezét, és egy barátságos mosolyt villantok rá, hogy aztán kövessem a két férfit a másik helyiségben. El sem hiszem, hogy képes vagyok ilyen sokáig türtőztetni magamat. Magnus mellé sietek, tán ki akarja provokálni, hogy tegyek valamit, hogy elveszítsem az önuralmamat, hiszen akkor még többet tudna kínozni. De nekem segít ha mellette lehetek, mert valamilyen oknál fogva az eszemnél tart...
Elgondolkozok a kérdésén, és hagyom, hogy magával húzzon, elhelyezkedek az ölében, hogy kényelmes legyen, ugyan akkor tudjanak társalogni is. Ez is egy olyan helyzet ami egyértelműen jelzi, hogy kihez is tartozom, na és persze, hogy ki alá. Egy nagy hatalmú személy, nem fog más ölébe ülni, főleg nem egy idegen társaságában.  Utáltam, hogy ennyi energiát feccöl abba, hogy tudassa velem, és mindenki mással is, hogy ő irányítja kettőnk kapcsolatát és nem én.
-Nem mondanám, hogy túl nagy az egy-egy városra eső vadászok száma. De ha jól tudom tartják a kapcsolatot és szövetkeztek, kineveztek egy vezetőt, aki összefogja a bandát...Alapból a nagy részük eléggé amatőr, de akad egy-kettő, főleg a vezetők közül akik értik a dolgukat. Habár eddig nem volt szokás, de most már tanítják egymást. Azt hiszem rájöttek itt is, hogy kis csapatokban, vagy egyedül kisebb az esélyük, így hát toboroznak és szerveződnek. -Finoman megvonom a vállamat, lehet ha nagyon megerőltetném az agyamat még neveket is tudnék mondani. Na nem azért mert engem érdekelt, hanem mert Mikhailt érdekelte, én meg ott voltam ahol ő, szóval hallottam ezt azt, amikor kifaggattak egy-egy elkapott vadászt. Mert hát tudtak csiripelni, mint a kismadarak ha éppen egy volt inkvizítor vette őket kezelésbe.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Most igazán jó kislány vagyok, magamhoz képest legalábbis biztosan. Hiszen hallgatok rá, és csinálom, amit mondd, különösebb kommentár, és akadékoskodás nélkül. Túl feszült most ahhoz, hogy kötekedjek. Beharapom az ajkam, és angyali pillantást vetek rá. Minthogyha tőlem soha, semmi rossz nem telne ki. Holott ez nem igaz, és ezt mind a ketten pontosan tudjuk, de attól még remekül tudom az angyalt játszani, ha kell.
Hamarosan a nappaliban találom magamat, méghozzá Magnus ölébe... hol máshol? Gondoljunk csak bele, vajon tud-e egy nő úgy ülni egy férfi ölébe, hogy ne kerüljön alávetett pozícióba? Nos, nem főleg, mostanság nem, ezekben az időkben amikor az illem megköveteli a távolság tartást, és amikor ez nem szokás... Csak kicsit veszem magamra, inkább egy újabb jelzésnek fogom fel, elvégre kurtizán voltam, nem egy férfi ölében foglaltam helyet ha úgy tartotta kedvem. Mondjuk most nem tartotta, szívesebben őriztem volna meg a távolságot, hiszen valamilyen szinten bosszantott, és haragudtam rá, a kis játszadozása miatt. De nem engedhettem meg ma, magamnak a sértettség luxusát.
Hümmögök, ahogyan a nyakamba nyal, emlék képeket indít el bennem ez a mozdulat.
Biccentek udvariasan a vendéglátónk felé, és nem nyújtom a kezemet, elvégre Magnus ölébe ülök. Élvezem a simogatását, csak a beszélgetés témája olyan komoly, hogy ezt nem tudom megfelelően kimutatni. Pedig nagyon szívesen törleszkednék hozzá a kezéhez, hümmögnék és bújnék. Helyette viszont a beszélgetésre kell figyelnem, hamarosan pohár landol a kezemben, ahogyan megkapom beleszagolok. Más a szaga, mint az előzőnek, de sokkal jobban emlékeztet az emberi vérre. Nem kortyolok bele, hiszen beszélek, meg amúgy sincsen még egy olyan undorító kortyhoz, mint az imént.
-Nem tudom. Most még eléggé szedett-vedettek. És ahányszor összetűzésbe kerültünk velük, hamarabb fordultak egymás ellen a különböző kasztok miatt, mint , hogy összefogjanak... Széthúznak, van valami belső konfliktus közöttük... -Nem emlékszem pontosan, hogy mi az, de egy biztos, egymással egy meggyűlik a bajuk, nem csak a vámpírokkal. -Néha olyan, mintha egymást jobban utálnák, mint a fajtánkat. - Mikhail mellett, nem egyszer sikerült összetűzésbe keveredni a vadászokkal, elvégre nem fogtuk vissza magunkat. De egy biztos, egyenlőre még egy kicsit sem lehet őket szervezettnek mondani.-A központjuk viszont néhány várossal odébb lehet,nem tudom a nevét. Van a főtéren egy hatalmas kút, és maga a város körben van építve, a főtér a központja. - Elég különlegesnek tartottam a helyet amikor arra jártunk, a hajlított íves házakkal, melyek mind a kör belseje felé néztek. Onnan sejtem, hogy ott a központ, hogy elég hamar elhagytuk és eléggé sietősen.
Rámeredek egy pillanatra, s csak ezután emelem lassan a poharat az ajkaimhoz, nem kicsit sincsen ínyemre ez az állati véren éljünk dolog. Ha lenne benne egy kis könyörület akkor telezabálná magát, aztán hagyná, hogy megharapjam. Vannak bizony élvezetes formái is ennek, és tudom, hogy ő is élvezné.
Az első kortyot majdnem visszaköpöm, de leerőltetem a torkomon a következőt meg, a következőt. Éhesen rándulnak össze a tagjaim, jelezve, hogy ez nem elég. Igen vér, de nem olyan... nem olyan finom és nem olyan tápláló. Ahogyan kiiszom az utolsó cseppet, már érzem az éhség mardosó karmait a hasamban... EZ a vérszomj, bár nem emberi vér, de még is csak az, és ha a szervezetem egy kicsit kap... akkor még többre és többre áhítozik. A szemfogaim megnyúltak, s ennek a vérnek az utóíze egészen olyan, mint az embereké... nem úgy mint azé a kortyé, amit először kaptam. És vajon ki az aki pont nem mulasztja el ezt a pillanatot? Hát az a kis lány akit láttam az elején. A tálca csörömpölve hullik ki a kezéből s még mielőtt összeszedhetném magamat, halk sikkantást hallat és kirohan...Említettem már, hogy ez felhívás keringőre? Ez az a pillanat amikor már nem számít, hogy az ember engedelmes vagy nem, az orromba kúszik a félelmének a szaga, látom, ahogyan elrohan, s vér íze kavarog a számban. Nem akarok már mást, csak utána vetni magamat, feltépni a torkát és szárazra szívni. S ennek megfelelően lendülök is el, amennyiben Magnus meg nem akadályoz... az agyam kikapcsol, és csupán egy érdekel a vér...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Alig észrevehetően domborítom neki a hátamat, simulok a tenyerébe. Éppen, hogy csak egy kicsit, JC bizonyára észre sem vesz, ellenben Magnus könnyen lehet. Érthetetlen boldogságot érzek, hogy sikerült valami hasznos információt megosztanom a mesteremmel. Sajnos ez van, pont annyira szeretek neki örömet okozni, és látni az elégedettséget beképzelt vonásain, mint amennyire feldühíteni.
Rám parancsol,  hogy igyam megy a poharamba öntött vért, úgyhogy... mivel éppen engedelmes kislányt játszom megteszem. S erre is igaz, mint minden másra, hogy csak első pár korty rossz, aztán már könnyedén csúszik le a vér többi része. Nem mondom,  hogy életem itala, de annyi vért vett ki belőlem, hogy még ettől is csak éhesebbnek érzem magam. Vagy a vérszomj teszi, ami eddig nem zavart. Hiszen Mikhail mellett, annyi torkot téptem fel amennyit nem szégyelltem, annyi falut gyilkoltunk le amennyit a kedvünk tartotta. Szóval ja, enyhén szólva is nehezemre esik ezek után az önuralom...
És Margareth rokona is rossz időt választott arra, hogy megnyúlt szemfogaim látványára pánikba essen és elrohanjon. Orromba kúszik a félelmének a szaga, s szinte már a számban érzem, vérének édes ízét. Vajon ugyan olyan, mint Margarethnek vagy ő simán csak ember? Hirtelen a vérszomj ködében, még ez a kegyetlen és morbid, szinte már hideg gondolat a legjobb barátnőmmel kapcsolatban, sem ijeszt meg.
Már éppen kinyúlnék, hogy visszarántsam a rohanó prédát, amikor erősen visszaránt két kéz, s a falnak szegezve találom magam. Ajkaim mohón tapadnak Magnuséra, s vadul csókolok vissza, megnyúlt fogakkal olykor megsebezve az érzékeny bőrt, nyelvem minden egyes alkalommal végigsiklik a kiserkenő pár vörös cseppecskén.
Zihálok, ahogyan hátra rántja a fejem, pedig nem lenne szükségem levegőre, s még is. A gyilkolási vágy ott tombol bennem, és nem tudom, hogy mivel tudná megfelelőképpen elterelni a figyelmemet, ha egyáltalán akarja. Mert lehet, hogy nem szeretné, csak éppen élvezi az őrjöngésemet.
Felhördülök, ahogyan megsebzi a nyelvem, félig fájdalmasan, félig meg élvezettel, de nyögésem vicsorgásba megy át. Ahogyan enged egy kicsit ajkaim az övére tapadnak felsebzem az alsó ajkát, s megszívom a gyorsan záródó sebet.
Hallom pár szobával arrébb a lány szívének dobogását, még mindig az orromban van rettegésének szaga. Szabadulni vágyom, hogy utána vethessem magam, hogy fogaim belemélyedhessenek puha, bársonyos bőrébe. Említettem már, hogy a vámpír nem gondolkozik ha épen elmennek neki otthonról a vérszomj miatt? Szabadulni próbálok, vicsorogva igyekezvén megkarmolni, ahol éppen érem.  Hátha sikerül, ha józan lennék, tudnám, hogy ez nem sikerülhet, de nem vagyok az.
-Engedj! - Hördülök, s mikor feltűnik, hogy neki is van torka amit fel lehet tépni, fogaim felkarcolják a bőrét, s lenyalom édes ízét, mely sokkal finomabb, mint az az állatvér amit az imént kényszerített le a torkomon.
Amennyiben leválaszt magáról, őrjöngő pillantásommal találhatja szembe magát.
-Adj még! -Hördülök, még mindig vergődve a karjai között.-Kérlek! - mindenféle gátlás nélkűl könyörögtem neki, habár élénken csattogó fogakkal, kínzott, mardosott belülről az éhség, éles, tűhegyes fogait az ereimbe vágva. Úgy éreztem magam, mintha minden mozdulatnál az erek csikordulnának össze bennem, s az egyenlőre tompa fájdalom harcra és könyörgésre késztetett, az elmémet elhomályosította az őrület, mely ilyenkor lecsap az áldozatára... Igen, ilyen állapotban végeztem ki egész falukat, hogy aztán a vérmámor végével, emlékeim nagy részének hiányában térjek magamhoz.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Ez bennem van már, vagy mindig is ennem volt, fogalmam sincsen. Minden esetre úgy tűnik, hogy a vérszomjtól nem is olyan egyszerű megszabadulni, mint ahogyan gondoltam. Mármint, addig a pillanatig, amíg meg nem öltem a legjobb barátnőmet nem is úgy tekintettem erre az egészre, mint egy problémára. Sokkal inkább élveztem, hogy akármit megtehetek, hogy egész falvakat pusztíthatok el, egyedül vagy éppen Mihkaellel, attól függően, hogy éppen, hogyan is jött ki a lépés. Most viszont, hogy véget vetettem emiatt egy olyan ember életének akik szerettem, pluszban, hogy nem őrjönghetek kedvemre, ha éppen rám jön a hoppáré, már nagyon is érzem a problémát, ami azt illeti.
Ajkai az enyémre tapadnak, a mai este során először valóban, úgy, ahogyan eddig kívántam, s még sem vagyok, most képes megfelelően felfogni. Visszacsókolok, vadul, ajkát sebesítve, hiszen most éppen tombol bennem valami démon, melynek képtelen vagyok ellenállni.Ugyan akkor viszont saját természetesemet sem tudom meghazudtolni, halkan nyögök fel, élvezem, ahogyan birtoklóan tart a karjaiba, s kívánom, hogy tovább menjen, éppen csak egy kicsit kevésbé annál, mint amennyire a lány nyakát szeretném feltépni. A kettő együtt lehetne a legjobb.
Annak idején amikor átváltoztatott, azt hittem meg fogok halni, a keresztre feszítve meztelenül, a varjak étkeként, azt gondoltam, hogy itt a vég. A tárgyaláson nem hittem el, hogy szeretőim, kik egykoron istenítetek, most nem állnak fel az érdekemben, mert félnek istentől meg az egyháztól, a hatalomtól mely az inkvizítorok kezébe került, és egyik sem moccant tulajdonképpen, hogy megmentsen...
Azt hiszem itt kezdődött az őrületem, az árulásukat látva, aztán meg az a pár nap, ott fent, haldokolva. Ha van valami ami megbomlasztja az ember elméjét azt hiszem akkor az ez a kettő. S valaki egyszer csak leszedett, emlékszem az ájulás és az ébrenlét határán, még megjelent fejemben a gondolat, hogy hamarosan a pestises tetemek tetején landolok, kedvem lett volna megszólalni, hogy nem vagyok még halott, ne égessenek el. De nem volt hozzá erőm, és amúgy is a halál jobbnak tűnt, mint ez...
Csak, hogy nem ez történt, s igen miután képes voltam az átvoltozás utáni első pár hetet követően, értelmesen gondolkozni, és felfogni, hogy Magnus nem egy ördög, mely a poklot hozta rám, ezzel a tettével, akkor már hálásnak éreztem magamat irányába.
Hiába duruzsol a fülembe olyan édesen, ha a szavak tartalmával éppen megőrjít. Éhes vagyok, nagyon, olyan mennyiséget szívott ki belőlem, melyet az a pohárka állati vér, egyáltalán nem tudott pótolni. A sürgető vágy, a fájdalom a végtagjaimba, a testemben, ahogyan minden porcikám étel után kiált szinte elviselhetetlen. Panaszosan felordítok, és megpróbálok még egyszer vergődve szabadulni, van egy pillanat, amikor azt hiszem, hogy sikerülni fog, de valójában, csak helyet hagyott, hogy megfordítson, s én, mint egy tehetetlen bábú, bármennyire is próbálkozom, fordulok éppen, ahogyan pakol.
Fülémbe morog, s belém rögződött engedelmesség, a mesterem felé, valamennyire használ, vagy talán a hajnal közeledtét érzem. Azt nem mondom, hogy nem feszülök neki, várva a kínálkozó alkalmat a kitörésre, de abbahagyom a ficánkolást.
Szemeimet szorosan behunyom és fájdalmas nyögés szakad fel belőlem. Érzem fenekemnél, ágyéka nyomását, s testét az enyémen, és pont annyira szívesen érezném meztelen testünket egymáson, mint amennyire fogaimat a bőrébe mélyedni.
Kidomborítom formás fenekem, melyet még a ruha alatt is érezhet, hogy jobban hozzá simuljon. Összerándulok a szavai hallatán, de nem teszek megjegyzést, megtartom magamnak, mit gondolok az ötletről. Nem szándékozom az orosszal egyhamar összefutni, sőt ami azt illeti soha többé, szóval nem igazán van mitől félnie. Egyrészről emiatt, mert bár tudom, hogy Michael, is erős Magnus még is csak idősebb... Valamint tartozok neki, és mit ne mondjak nincs kedvem ahhoz, amit kapnék tőle, ha újra találkoznánk.
Úgyhogy reakció helyett inkább másra koncentrálok, a belém hasító tompa lüktetés amúgy is eltereli a figyelmemet. Felnyögök...
Körmeim a falba vájnak, s leszedik nem csak a tapétát, de még az alatta található vakolatot is.
-Milyen érdekes, hogy féltékenykedsz az oroszra, de még egyszer sem mutattad meg nekem, hogy mennyire is a tiéd vagyok.- Provokálom, tudom. De végül is igazak a szavaim, már régen maga alá kellett volna tepernie, de nem tette. Én viszont akarom, vágyom rá, szükségem van rá, hogy elterelje a figyelmemet. Hátrafeszített fejjel, a falnak nyomva nem sokat tehettem az gy érdekében, azon felül, hogy szavakkal provokálom, s fenekemet, melyről tudtam, hogy imádja, neki domborítom, így fokozva amúgy is kicsavart helyzetemet, de nem érdekel. Hangomba a vágy búgása, és az őrjöng vadállat rekedtsége vegyül.
-Elvégre legutóbb az ő keze barangolta be a testemet, az ő illatát hordozom magamon, és egyenlőre nincs olyan emlék, mely elnyomja, vagy olyat illat, mely elfedi, hiába zuhanyoznék le. És ezt mind a ketten tudjuk.- Na igen, elvégre csak akkor tudná eltüntetni, egy másik férfi szagát rólam, ha hagyja, hogy a sok zuhany és az idő kikoptassa, vagy ha ő maga fedi el a sajátjával. Birtoklási vágyát akartam felkelteni, mely tudtam, hogy tombol benne, ahogyan bennem is tombolt vele kapcsolatban, és éppen mellette voltam. Ha már a törleszkedés nem vált eddig be, a könyörgéssel egyetemben, talán majd ezt be fog. Bár az is könnyen lehet, hogy csak jobban felhúzom, és leüt hajnalig, hogy csak saját magam hergelem vagy magam jobban...Nem mondom, hogy a vérszomj, a késztetés az evésre és a fájdalom, olyan jól hat a gondolkodó készségemre...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

+18 Halk nyögés szakad fel belőlem, ahogyan megérzem férfiasságét a fenekemnek feszülni. Lehet, hogy egész nap olyan arcot vágott, mint akit már hidegen hagyok, de nagyon úgy tűnik, hogy ez nincs így. S azért ez egy kis megkönnyebbülést jelent nekem. Eléggé lehangoló lenne a tudat, hogy a teremtőm már nem kíván többé... Mondjuk alapjáraton lehangoló a tudat ha bárkit hidegen hagyok, mert ugye én nem az a típusú nő vagyok, aki nincs hatással a férfiakra. Legyen akár házas, akár szerelmes... mondhat bárki bármit, a férfi az csak férfi, és ott dől el, hogy megcsalja-e a nejét vagy a szerelemét, hogy enged-e a kísértésnek. A kísértésnek, ami viszont mindig ott van, amikor egy olyan nő, mint én megkörnyékezi. Az átváltozásom után, és Magnus első elhagyása után volt, egy időszak az életemben, amikor szó szoros értelmében hobbit űztem ebből, tesztelve a saját határaimat. És mi tagadás igazán sikeres vagyok, a szerelmes, házas férfiak bűnbevitelében. És ha mind ezek után pont Magnus utasítana el, többszöri próbálkozásom ellenére. Nos, lehet még jobban fájna, mint a vérszomj. Mármint ha nem látnám és tapasztalnám semmi jelét annak, hogy kíván.
Érzéki nyögés a válaszom nyelvének érintésére a nyakamon és fülemen. Nem hiszem, hogy lenne olyan pillanat amikor nem kívánom. Most például tombol bennem a vérszomj, az akarás, hogy a lány után vessem magamat, ugyan akkor viszont szívesen érezném magamban Magnus férfiasságát is, mi tagadás.
Pihegek, de immáron nem a vérszomj miatt, hanem sokkal inkább kezének érintése hat így rám. Akarom, most akarom... még ha mást is mond, tudom, hogy ő is akar engem. Nagyon, és csak a makacssága akadályozhatja meg abban, hogy megtegye amire mind a ketten vágyunk. Hallom az anyag reccsenését, s ajkaimra mosoly kerül. Persze tovább ütöm a vasat, felakarom kelteni benne a vámpírok ősi területvédő ösztönét, birtoklási vágyát irányomba. Azt akarom, hogy ne legyen képes megállni, hogy magáévá tegyen.
-Mutasd meg, hogy a tiéd vagyok. Vésd az agyamba, mélyen, hogy sose felejtsem el. - A hangom mély, és doromboló, rekedt a vérszomjtól. Buja örömöket ígér, s ahogyan letépi a szoknyám és a vállára dob, diadalittas mosoly terül szét az arcomon. Aztán feljajdulok, ahogyan a combomba harap, s a következő pillanatban, már puha ágyneműbe puffan a testem.
Pillantásom szikár testére vetem, s felülök, hogy az ágyon éppen térdelő alakjához férhessek,  ujjaim alatt könnyedén reccsen az anyag, s hamarosan már tökéletes felsőtestének látványa kerül kék szemeim elé. Felpillantok rá, s hagyom, hogy szemeimben megjelenjen a vágy, miközben nyelvemet végigsiklatom kockái között. Legszívesebben megharapnám, hogy mind a két vágyamat egyszerre elégítsem ki, de tartom magam. Meztelen testének a látványa, s a vágyam irányába, sikeresen kizökkentett annyira, hogy már ne érdekeljen a fent pánikoló lány, s a vérszomj fájdalmas marása is csökkenjen a bensőmben. Habár nem múlt el, érzem, ahogyan mardos még mindig belülről, s arra késztet, hogy megnyúlt szemfogaimat belemélyesszem az előttem feszülő férfitestbe.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

+18

Mert én mindig, ismétlem, mindig megkapom amit akarok. Lehet, hogy nem azonnal, de a végén még is csak, ahogyan most is... Mert hiába nem akarta ma megadni nekem azt az örömet, hogy maga alá fektet. Hiába akart büntetni, és kínozni, melyet nyilván meg is fog tenni majd... holnap, vagy az után, talán még jobban is tekintve, hogy most, habár pillanatra is, de én győztem, elvettem az eszét, érvényt szereztem a saját akaratomnak vele szemben. És tudom, hogy ezt annyira nem szívleli, de ha nem tudnám megtenni, már régen nem kellenék neki, szóval, ilyen ez a játék. És ha százszor is vissza kapom, akkor sem érdekel, mert ismételten bebizonyosodott, hogy annak idején nem hiába rajongott értem Velence,nem hiába írnak rólam több helyen, nem hiába van több száz festményen az arcom a testem... Nem hiába kerestem annyi pénzt, mert értek ahhoz, amit csináltam annak idején. Kurtizán vagyok, igen még mindig így több évtizeddel a halálom után is... Mert ha egyszer kurtizán voltál hát az is maradsz, főleg, ha a tested jótányit sem öregszik. A férfi csak férfi, még ha el is tud nyomni, még ha fejet is hajtok előtte ha kell, valójában egy nő nem attól lehet szabad, hogy mindenki látja bármit megtehet, hanem az esze által, mert ez segít abban, hogy bárkit befolyásolni tudjunk ha kell... És az adottságaink, természetesen... melyet egyszerűen tudni kell használni, ahogyan én teszem.
Elégedett mosoly kúszik az ajkaimra, ahogyan meghallom markáns nevetését, na igen, tényleg teljesülni fog a vágyam.
Azt akarom, hogy birtokba vegyen, magáévá tegyen, a használja a testemet. Pont annyira szeretem ha egy férfi állatias vágyait tölti rajtam, korlátok és szabályok nélkül, mint amikor én teszem ugyan ezt. Kevés lény tudja annyira mocskosan felszabadultan élvezni a szexet, mint a vámpír.
Fogaim felsértik a száját, a nyelvét, vérünk keveredik s hördülve nyelem az édes cseppeket.
Az ágyhoz szegez, s szinte ugyan akkor tépem le róla a nadrágot, amikor ő a fűzőmtől szabadít meg. Nem vár, és mást nem is képzeltem ebben a helyzetben, gátlástalanul és szégyenérzet nélkül sikítok fel. Nem törődve azzal sem ha esetleg vendéglátónk vagy bárki más fültanúja gyönyörömnek. Felnevetek, s lábaim a dereka köré kulcsolom, s habár alig van bennem vér, még is felkínálom neki a torkomat. Egyrészt mert tudom, hogy minden egyes cseppet kamatostul vissza fogok venni, másrészről mert tudom, hogy szereti. Vámpírok vagyunk, imádjuk megharapni, megjelölni azt ami a miénk, még ha csak néhány másodper erejéig látszik is. Én akarom, hogy a vérem benne legyen, és tudom, hogy  ő is pont annyira fogja akarni a fordítottját is.
Kidomborítom a mellkasomat, körmeim végigszántják a hátát, s igyekszem minél nagyobb felületen hozzá préselődni.
-Még, még, még, még.... -Nyöszörgöm, kérlelve és követelve. Ahogyan közelebb hajol, s mellém támaszkodik, fogaim a torkába mélyednek feltépve a finom bőrt, s fokozva a szex extázisát a számba ömlő vörös nedűvel, melyre egész este vágytam, s mely milliószor finomabb, mint az állatvér, amit egész este kaptam. Habár van egy olyan sejtésem, hogy nem sokkal táplálóbb, de nem érdekel. És ha hajnalban bevág egy koporsóba tán az egészhez térve, az sem izgat már. Persze szívesebben ájulnék bele a hajnalba vele, egy ágyban, karjai között, bármennyire szentimentálisan hangzik is. És még akkor is ha hajnalban meghalok kicsit és semmit sem érzek mindebből...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

+18 Magam vagyok a megtestesült vágy, mindig lüktet bennem az erotika, de most aztán kiváltképpen.Mert hát azért egy nem akármilyen férfi térdel felettem. A szex az csak szex, legalábbis általában. Bárkivel lehet élvezni, csak az embernek meg kell tanulnia előbb, hogy mi az amit szeret, önmagadat kell ismerned és csak utána jöhet bárki. Hiába várod el egy férfitól, hogy megfejtse a tested titkait ha te magadnak sincsen fogalmad arról, hogy mi az amit vársz. Vagyis... a pasinak nagyon ott kell lennie tudásban ahhoz, hogy ez összejöjjön, és lássuk be, hogy ez a ritkább. Szóval akárkivel lehet, ha más nem hát át kell venni az irányítást, azonban vannak olyan férfiak, és most ide kell, hogy soroljam Magnust vagy éppen Mikhailt, akiknek nem csak testi adottságaik elképesztőek, és látványra izgatóak, de még a technikájuk sem igazán hagy maga után kívánnivalót. Szóval, igen őket nem kell tanítani.
Nevetése végig borzongatja a testen, ajkamat beharapom, s elfojtom a mosolyomat, mindig is szerettem boldoggá tenni, elégedettnek látni. Azt hiszem, hogy ez amolyan női dolog, szeretjük ha a szeretett férfi elégedett, boldog. Az olyan büszkeséggel teli érzés, pont oly annyira jó, mint amikor felhergelhetem, mint mikor nyerek, vagy akarata ellenére kihozom a sodrából.  Mert ha nem akarja bizony nem olyan egyszerű ez a feladat sem. Makacs egy férfi, nehéz vele...
Nyögök és mocorgok alatta siettetve a kielégülést, kérésemre ugyan fokozza a tempót, s testem egyre nagyobb erővel nyomódik ütemesen a matracba, de mindig amikor már úgy érzem, hogy már nem kell sok a beteljesüléshez megáll, vagy lassít éppen, hogy. Körmeim húsig hatolóan vájnak bele, ahogyan hirtelen megáll, görcsösen, s ajkamat szusszanva harapom be, miközben pont annyira fájdalmas nyögés szökik fel a torkomból, mint amennyire élvezettel teli, ahogyan ismét mozogni kezd bennem. Tudom, hogy mit csinál, de ez pontosan annyira kínzás neki, mint nekem. És ezt mind a ketten pontosan tudjuk, elégedett és kegyetlen vigyora ellenére is.Ha ember lennék, nyilván már gyöngyözve rajtam az izzadtság, de vámpír vagyok, így hát ilyen testi jele nincsen a frusztráltságnak. Pont annyira élvezem azt, ahogyan kínoz, mint amennyire utálom. Vonaglok alatta, mozgatom a csípőmet, próbálkozva elé sietni, segíteni magamon és rajta is. Mert hát ugye most nem csak én szenvedek.
-Meddig akarod ezt csinálni? Hajnalig? -Kérdem, nyöszörögve, akadozva, hangom a vágy homályába vész és annyira szeretném ha végre hagyna mind a kettőnket elrepülni, csak egy kicsit megfeledkezve arról, hogy büntetni akart ma este. Amit meg is tesz, de még mindig jobb így, mint egy rohadt koporsóba zárva, esetleg patkányokkal.
Átkarolom a nyakát, felhúzom magam hozzá, habár nem egy nagy akrobata mutatvány ez, hiszen éppen felettem támaszkodik, ajkaim az övére találnak, s fájdalmas csókba forrunk össze, ahogyan fogaim felsebzik a száját. Már harapom, már nem is véletlen, aztán ajkaim közé szívom felsebzett alsó ajkát.
-Harapj meg! Jelöl meg magadnak.- Suttogom az ajkára vágytól elfúló hangon. Mérhetetlenül vágyom rá, hogy megtegye, melyet nagy meglepetésemre eddig nem tett. Talán ennyi elég lenne, a picinyke fájdalom, az érzés, hogy vérem belé áramlik, hogy birtokba vesz arra, hogy átrepítsen azon a gáton, mely felett ő hintáztat, már percek óta. Nem tudom meddig bírom ezt a tortúrát, ahogyan azt sem tudom ő meddig bírja... Minden esetre, a bőrömbe dörzsölte már szinte teljesen a szagát, legalábbis elölről biztos. És imádom magamon Magnus fűszeres, férfias aromáját, ahogyan területvédő természetét is...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

+18Pont annyira kínoz engem ezzel az egésszel, mint amennyire saját magát. De el kell ismerjem, hogy átkozottul jól csinálja, élvezem szenvedésem minden pillanatát. Mondjuk nagy általánosságban ez vele kapcsolatban mindig így van. Szavai, s erős lökése hatására hangosan felnyögök, s kaotikus mormogás tör ki belőlem, olyanok, mint ne hagyd abba, még, és ennek a társai. Mindig is imádtam vele a szexet, már kurtizán koromba is azon kevés szeretőim közé tartozott akik valóban tudták, hogy mit tesznek. Tekergetem a csípőmet, vergődök alatta hajszolva a kielégülést. Elvégre már pár órája erre vágyom, hogy végre bennem legyen, hogy a matracba nyomjon, és, hogy a végén a csúcsra juttasson. Hiszen tudom, hogy képes rá, és nem kell vele sosem színlelnem az orgazmust.
Nem bírom tovább tartani magam, zsong a fejem és egyetlen gondolat jár csupán a fejemben. Könyörgő nyöszörgés szakad fel belőlem, felváltva, alig érthetően esdekelek, s csókolom ahol érem, harapva a testét, s vért nyalva mindenhonnan.
Végül annyira összeszedem magam, hogy egy kérést intézzek hozzá, és ez hatásos. Felsikítok, ahogyan fogai végre belém mélyednek, és nem ebben a pillanatban az sem érdekel, ha szárazra szív és holnap majd megfogok veszni az éhségtől. Mélyen belém mártózik, s már csak az egyesülés ilyen formájának gondolatára is összerándul a testem. Hogy aztán erőteljes hullámokban törjön rám a gyönyör, szemeim előtt pillanatra fényessé robban a világ, s kizárok mindent, csak a teste marad az enyémre omolva.
Amikor kihúzódik belőlem, mellé hemperedek, fejemet a vállára hajtva, s a szagától illatozó testtel az övének simulva. S a hajnal csupán pár percet vár az érkezéssel, így meztelenül, Magnusra tekeredve nyom el az álom. ÉS ahogyan megjósoltam természetesen farkas éhesen kelek amikor eljön az éjszaka újra.

Úgy tűnik a legnagyobb hátránya annak ha az ember fiatalabb, mint a mestere, hogy később is ébred nála. Ahogyan szemeim kipattannak automatikusan ülnék fel, hogy felfogjam, hol is vagyok. De szerencsére időben kapok észhez ahhoz, hogy ne verjem be azonnal a fejemet, a koporsó tetejébe. Végigfut a gerincemen a hideg, ahogyan felfogom hol is vagyok, és legszívesebben sikítanék. De elnyomom a kényszert, hogy megtegyem, ugyanis hallom az emberi hangokat magam körül, érzem a szagukat, és azt is, ahogyan mozog a "fekhelyem". Sejtéseim alapján éppen valóra váltja Magnus az ígéretét, vagyis, hogy hajóra szállunk és irány Olaszország. Csak éppen azt nem értem, hogy még is miért a búbánatos francért kellett ezt így intézni. Azaz értem, ez is egyfajta bosszú, vagy lecke... Elvégre fenyegetett koporsóval és még sem abban aludtam, de abban keltem.
Dühös vagyok, és marha éhes, még sem mozdulok. Habár biztos, hogy éjszaka van már, de nem akarom lebuktatni magam az emberek előtt. Arról nem is beszélve, hogy vannak elképzeléseim arról, hogy milyen zárási módszerei vannak Magnusnak. Érzem a jelenlétét amúgy is, és ez pont annyira zaklat fel, mint amennyire megnyugtat. Elvégre, őt most látják a matrózok felszállni, engem viszont nem, szóval ebből arra következtetek, hogy engem lent akar tartani végig, hogy nem akar majd felengedni a fedélzetre, és ez kicsit frusztráló gondolat... kicsitnagyon...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Meg tudnám ölni azért mert bezárt egy ilyen helyre. Egy koporsóba, és ráadásul ilyen aljas módon, hogy még akkor amikor a nap miatt kómában vagyok, beletesz ebbe a sz*rba. Utálom, utálok bezárva lenni, én egy olyan ember vagyok aki szereti a szabadságot. És szeretem a holdfényt is, de amit ennél is jobban szeretek az az, hogyha a saját lábamon mehetek. És nem egy hánykolódós koporsóban visznek...Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy elkezdek vergődni és megpróbálok szabadulni, habár megfordul a fejemben az ötlet. De tudom, hogy csak szórakoztatná, szinte biztos vagyok benne, hogy nem tudnék szabadulni ő meg végtelenül jól mulatna ezen. Éppen ezért jól viselem magamat és csendben maradok, nem vergődök és nem hisztériázok, legalábbis még nem.
Megtapogatom a vörös, selyemhálóinget amibe bújtatott, és amennyire tudom meg is nézem. Nem vagyok olyan éhes, mint számítottam rá, talán mert eléggé sokat kivettem a teremtőmből este. Persze ez még nem azt jelenti, hogy nem érzem rosszul magam, csak éppen nem vagyok az őrület szélén. Bár ha még sokáig hagy ebben a tákolmányban, nem csak a  vérhiány miatt fogok megőrülni. Nagyon nehezemre esik visszafogni magamat,t ehetetlen dühömben legszívesebben ordítanék. De helyette csak türelmesen várok és a fogamat csikorgatom.
Egészen addig míg ki nem nyílik végre a koporsó fedele. Képes vagyok megállni, hogy éhségemben, ne támadjak azonnal a ghoulra, legalábbis egyenlőre. Aztán később majd meglátjuk. Nem hiszem, hogy például egy megvágott kéz, vagy egy felsebzett tenyér ne indítaná be bennem a ragadozó ösztönöket. Ott lappang bennem állandóan az éhség és a ragadozó ösztön. Képtelen vagyok neki még mindig ellenállni, hiszen érzem, folyamatosan ott dobog bennem.
Rohadj el!- Sziszegem dühösen, bármennyire is tiszteletlen ez tőlem. Bezárt ebbe a fatákolmányba, még is mit várt, hogy alázatos kiscicaként a nyakába borulok? Ne, ez nem elég ahhoz, hogy tanuljak belőle, ezt csupán arra elég, hogy felbosszantson. Habár sejtem, hogy marha jól szórakozik...
Felülök, vigyázva, hogy ne érjek hozzá semmihez a koporsó bélésén kívül, van egy olyan sejtésem, hogy az ezüst nem idegen a "fekhelyemtől". Pillantásom a bujkáló ghoulra esik, meg megfordítom szúrósan kék szemeimet.
Ha azt hiszed, hogy el fogom viselni, hogy minden reggel bezársz ide, akkor nagyon tévedsz. Inkább a vízbe vetem magam.- Az, hogy dühös vagyok és frusztrált, az enyhe kifejezés arra, amit jelenleg érzek. Nem segít abban, hogy leszokjak a vérről, legalábbis, hogy tudjam kezelni a szomjamat, csak kínoz, és mulat rajtam. És ez jobban bosszant, mint az, hogy koporsóban vészeltem át a nappalt, ebben szinte biztos vagyok.
Szóval, milyen irreális szabályokat találtál ki számomra? Nem mehetek ebből az átkozott kabinból sehová? Vagy örüljek hanem tuszkolsz bele ebbe a gusztustalanságba?- Morgom cinikus hangon, hiszen nála aztán tényleg sosem lehet tudni. Megkísérlem a kiszállást, anélkül, hogy bármihez is hozzáérnék aminek ezüstös árnyalata van. És amennyiben nem parancsol rám vagy nem akadályoz meg benne, véghez is viszem és jó messze eltávolodok a koporsótól.
Enyhén szólva már attól sem vagyok boldog, hogy ebben érkeztem, hát még attól a gondolattól, hogy esetleg többször parancsol bele a kelleténél. Minden esetre azt lesheti, hogy én ebbe magamtól másszak bele. Habár titkon be kell, hogy magamnak ismerjem, hogy nagy valószínűség szerint rá tudna venni. Ezzel is bizonygatva, hogy mekkora hatalma van felettem... Mert sosem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy az orrom alá dörgölje, hogy ki a mester közülünk.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Kiráz a hideg a gondolattól, hogy egész nap ebben a koporsóban feküdtem. Valószínű ódzkodásom a koporsóktól abból adódik, hogy a halál sincsen ínyemre. Mármint annak a  gondolata, hogy meghalhatok, ha másokat kell megölni akkor azzal nincsen gond. De, hogy én benne feküdjek egy ilyenben, mint egy halott, és nem tudok kijönni és ki tudja, hogy mikor gondol valaki egyet és temet el a föld alá. Abban meg teljesen biztos vagyok, hogy Magnus gondoskodott arról, hogy ne tudjak innen egykönnyen vagy inkább sehogyan se szabadulni. Szóval ja, nem vagyok boldog amiért befektetett ebbe, a tudtom nélkül, meg hát amúgy sem.
-Egy borsó szem...-Morgom, utalva a híres mesére, így magamat természetesen nemes királylánynak titulálva, nem is is én lennék, ha morgás közben sem tudatnám mekkora az egóm.
Pillantásom a kis ghoulra esik, akit hanyagul felszólít Magnus, hogy mutatkozzon be. Nem is méltatnék több fegyelemre egy hozzá hasonló nőt, ha nem az lenne a neve ami és nem hasonlítana Margarethre. Pillantásom megakad finom metszésű arcán, s fintor költözik az arcomra, ahogyan fájdalom hasít a szívembe az emlékek hatására. A rohadt életben, honnan szedi ezeket?
Elfordítom róla a tekintetemet és igyekszem semmibe venni a jelenlétét. Nem akarom látni az arcát, ami annyira emlékeztet legjobb barátnőm vonásaira. Inkább a dühömbe kapaszkodok, és kék íriszeimet a teremtőmre szegezem.
Ajkaim keskeny vonallá préselődnek, azért nem gondoltam volna, hogy komolyan képes ennyi és ilyen szabályokat hozni. Persze sejtettem, hogy nem lesz mellette sétagalopp majd ha újra mellé kerülök... de kezdem azt érezni, hogy több a soknál, legszívesebben megfojtottam volna. Főként mert valahol mélyen tudtam, hogy úgy is minden szabályát be fogva velem tartani, még ha ágálok is ellene...
-Mind a ketten tudjuk, hogy senki sem fog bejönni ebbe a kabinba az engedélyed nélkül, szóval igazán maradhatok kint nappalra is.- Felhúzom az orromat, nem akarok visszamenni a koporsóba, még akkor sem ha nekem készült.
-Még is mi a büdös francot vársz tőlem?Azt város, hogy térden állva könyörögjek a megbocsájtásodért?- Csattanok dühösen, habár jelenleg nem vagyok olyan lelki állapotba, és ha ez lenne az egyetlen megoldás akkor sem tenném meg. De tudom, hogy képes olyan szinten megőrjíteni, annyira a kétségek közé sodorni, hogy megtegyem még ha magamnak sem vallom be. Bármennyire is megalázó. Habár én sosem voltam azaz ember akinek a büszkesége a céljai elérésének útjába állt volna. De van különbség a megtervezett és álságos alázat, és a tiszta szívből jövő könyörgés és kétségbeesés között. Nos, az utóbbit is remekül tudtam hozni megfelelő lelkiállapotban, de nem szívesen. Igen, én vagyok a végletek embere, tőlem komolyan bármi kitelik és egyik pillanatról a másikra tudok váltani. És pont annyira képes vagyok az ösztönösségre, mint amennyire tudatosan is megteszem ugyan azt.
Elindulok a teremtőm felé, s olyan közel állok meg hozzá, hogy testem az övének simul, ajkaim az övét súrolják, kissé lábujjhegyre kell emelkednem, hogy elérjem. Tenyereimmel megtámasztom magamat a hasfalán.
-Nem akarok veled harcolni...- Pislogok rá a szempilláim alól alázatosan. -Csak ne kelljen minden nappalomat koporsóban töltenem, azzal feküdni és arra kelni, hogy be vagyok zárva.- Megnyalom kiszáradó ajkaimat és ezzel együtt az övét is. Olyan vagyok sokszor, mint egy törleszkedő kiscica, és elég gyakran meg karmolok, hogyha nem kapom meg amit szeretnék. De hát mi nők, már csak ilyenek vagyunk.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Ő a teremtőm és maga módján tuti, hogy szeret. Még akkor is olykor kegyetlen. És én is szeretem, igen, mert ő azaz ember aki megmentett annak idején, aki lehetővé tette, hogy tovább éljek, és ne kelljen ott meghalnom a varjak csőre, és a hőség által. Szeretem a kis játékainkat is, és bár lehet azt hiszi, hogy mindig ő szokott nyerni, ez nagyon nem így van. Néha felülkerekedek rajta, hiszen számomra az is győzelem ha feltudom húzni az agyát amikor akarom, vagy az, hogy enged a vágyainak. Néha igenis sikerül legyőznöm a játékban, melyben nyilván ő a jobb, de én sem vagyok azért kezdő. Mindig van mit tanulni, leginkább ilyen pillanatokban jövök rá erre.
-Nappal aligha tudnék kimenni, ugyanis halott vagyok.- Persze nem a szó klasszikus értelmében, de képtelen vagyok a mozgásra, és arra is, hogy felébredjek. Még ha álmodok is, álmodni szoktam, azt hiszem ez nem is halál, csak egyfajta mély álom, melyből nem lehet felkelni. Legalábbis az olyan fiatal vámpíroknak, mint én, hiszen, ahogyan azt a tények is bizonyítják Magnus képes hamarabb felkelni, de lehet, hogy fent maradni is.
Piszkos célzását hallva megforgatom a szemeimet, az ember lehet akárhány éves, nem hazudtolhatja meg, hogy férfi ha piszkos fantáziálásról van szó.
Odamegyek hozzá, testemmel neki simulva, nagyon be lehet rám még mindig rágva, hogy komolyan egyetlen trükköm sem válik be vele szemben. Mert ami azt illeti már jó párat kifejlesztettem és valamit csak neki. De mindegy, hogy milyen irányból közelítem meg a dolgokat nem enged. Nem, egy kicsit sem, na  tegnap este a végén aztán csak sikerült elérnem amit akartam, de már tényleg a végletekig kellett elmennem, és hát nem mondom, hogy a toppon voltam amikor a vérszomj eluralkodott az elmémen.
Talán addig folytatja ezt a makacskodást, amíg fel nem adom a próbálkozást.... Egyetlen gond az , hogy én is marha makacs vagyok. Várom, hogy megszólaljon, hogy mondjon végre valamit, engedjen...legalább csak egy kicsit. De nem igazán mond semmit a koporsóról, helyette elismétli újra a szabályokat. Hát jó...
-Rendben...-Egyezek bele, tőlem szinte már szokatlanul könnyedén. Csókot lehelek az ajkaira, és ujjaimat végighúzom a felsőtestén, és nem egy cseppet sem zavartatom magam a közelünkben lézengő lány miatt. Habár érzem, ahogyan a felkelés után eltöltött percek telnek, egyenes arányban nő az éhségem is.
Sikerül megtalálnom az utat meztelen bőréhez, és kockás hasán karmolok végig a körmeimmel. Fogaim közben szinte már kérlelően marnak az alsó ajkaiba, hogy mutasson valami megfogható reakciót az irányomba.
-Hmmm szívesen felfrissítem az emlékezetedet a térdelő tehetségemmel kapcsolatban.- Huncut mosolyt villantok rá, miközben ajkaim a szájáról a nyakára vándorolnak finoman harapdálva a bőrét, anélkül, hogy felsérteném s lassan ereszkedek lefelé. Az igazi szándékom az, hogy behízelegjem maga, elaltassam a folytonos gyanakvását, meg azt, hogy állandóan, direkt az ellenkezőjét teszi, és mondja mint amit én akarok. Most, hogy megszületett a fejemben a terv, úgy érzem van türelmem végigcsinálni. Mindent megtenni amit kér, angyali kislánnyá változni, hogy aztán végén csak megkapjam amit én akarok. Csak először el kell csábítanom, elaltatnom a gyanakvását, magyarul azt tenni amiben mindig is jó voltam...
Mielőtt elé térdelnék elkezdem megszabadítani a felsőjétől, hogy láthatóvá váljon isteni felsőteste. Hiába ennek a férfinak amúgy is elég nehéz ellenállni, hát ha még az ember nem akar...

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Ő a mesterem még akkor is ha sokszor az idegeimre megy, még akkor is, ha vissza él a hatalmával. És azt hiszem nem csak a teremtő és teremtett közötti kapcsolat miatt van az, hogy mindig vissza kuncsorgom magam hozzá. Azt hiszem, hogy nem csak emiatt szeretem és vágyok rá. Persze nem utolsó szempont, hogy isteni szerető...Nem válaszolok a megjegyzésére arról, hogy halottak vagyunk-e vagy sem, elvégre csak túloztam.
Elégedetten fogadom durva mozdulatát, amivel magához ránt.
-Még is mi lett? Hiszen itt vagyok, nem? Élek, mert átváltoztattál. És miért? Mert képes vagyok bárkit az ujjaim közé csavarni. A keresztre feszítésemet kisebb kilengésnek élem meg.- Jegyzem meg könnyedén, de igazság szerint akkoriban nem ezt gondoltam. És még most is kellemetlen érzést kelt bennem az árulás gondolata. Ami azt illeti ha Magnus nem állít meg friss vámpírként valószínű egész Velencét képes lettem volna kiirtani. Persze aztán bosszút álltam, de csak azokon akik valóban megérdemelték. Szóval igen, némi kis elégtételt érzek ha rágondolok.
Megborzong a testem, ahogyan a nyakamba nyal, s teljesen neki simulok. És nem tud érdekelni a lábánál kuporgó lány. A fülembe suttogott szavai,enyhe bizsergést váltanak ki bennem. Elvégre olyan nem sűrűn van, hogy beavat a játékaiba. Olyan előfordul, hogy én vagyok a alanya, és olyan is, hogy felhasznál, de nem részletezi a dolgokat, viszont most úgy beszél, mintha partnere lehetnék benne és nem csak egy bábú, mint általában.
Lassan elmosolyodok s fogaim közé veszem alsó ajkait egy pillanatra. Na pont ezért lenne olyan nehéz elhagyni véglegesen Magnust. Mert bár néha kínszenvedés vele, és szó szerint értem ezt, mert akár csak én, ő is imádja így vagy úgy kínozni az embereket. Azért van benne sok öröm is, mindig valahogy megjutalmaz, mindig elhúzza az orrom előtt a mézes madzagot. Igen, manipulált, és kicsit a függőjévé is tett, tisztában vagyok ezzel, és még sem zavar annyira, mint amennyire kellene.
-Te mindig is tudtad, hogy vegyél le a lábamról.- Dorombolom az ajkaira. De mi tagadás a éhség már kezd bennem csikorogni. Csak igyekszem nem tudomást venni róla, persze ugyan ezt tettem akkor is, amikor utána lemészároltam azt a falut. Mielőtt Magnus megtalált volna. Pár napig ment táplálkozás nélkül, önmegtartóztatással, de elég volt csupán egyetlen kis seb ahhoz, hogy elveszítsem az eszemet. És nyilván drága térítőm pontosan ezt nem akarja, megértem, ugyanis nekem sincsen kedvem arra eszmélni... megint..., hogy nem tudom mi történt az elmúlt percekben és csak a körülöttem heverő hullák vezetnek rá a megfejtésre.
Ajkaim az övére tapadnak, s jobb lábam kígyóként csavarodik rá az ő bal lábára.
-És akkor, hogyan tovább? Ne várd, hogy ne akarjam kitépni a kislány torkát ha megsebzed. - Ha összeszedem magamat, ha nem, azért vannak olyan dolgok, melyekre jelenlegi állapotomban, egyszerűen nem vagyok képes.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Közel húz magához, szóval valamennyire sikert értem el, hiszen eddigi hűvös hozzá állását sikeresen megtörtem. Persze nála sosem lehet tudni, könnyen előfordulhat, hogy ugyan olyan gyorsan enged el, vagy rosszabb esetben taszít el magától, mint amilyen gyorsan most magához rántott.
-Lehet, de még is átváltoztattál valamiért. Szóval nem nevezném végzetnek a keresztre feszítést.- Persze egy fajta életnek vége lett. De annak köszönhetem, hogy átváltoztatott amilyen vagyok, hogy képes vagyok az ujjaim köré csavarni a férfiakat. És bármit is mondd, őt is sikerült, hiszen halálom óráiban visszahozott az életbe. Igen ez egyfajta siker. Persze attól függ, hogy honnan nézzük. Én úgy hiszem, hogy abban a világban a keresztre feszítést semmilyen körülmények között sem kerülhettem el,ez volt a sorsom, de az, hogy életem tovább folytatódott nos azt megnyerő természetemnek köszönhetem és persze Magnusnak és ezt sosem felejtem el. Hálás vagyok neki érte, és ha véletlenül el is felejteném, mindig emlékeztet rá...
Megharapom alsó ajkát, és ahogyan közelebb húz magához kénytelen vagyok lábujjhegyre emelkedni. Halk, erotikus nyögés szakad fel belőlem, ahogyan hátra rántja a nyakamat, akaratom ellenére is felkínálva magának a torkomat. Ha még dobogna a szívem, nyilván most hatalmasakat verne félre. Pontosan tudom, hogy innen csupán egy mozdulatába kerülne kitépni a torkomat, s talán meg is teszi, hiszen ettől nem halok meg. És még is a veszély érzete, hogy ebben a kényes pillanatban attól függ az estém további részének a kimenetele, hogy az ő megborult elméjében még is merre dől el a mérleg afrodiziákumként hat rám.
Halk sóhaj szakad fel belőlem nyelvének érintése nyomán, s behunyom a szemeimet várva, hogy eldöntse mit is akar. Mély morgása végigtáncol a testemen, libabőrössé varázsolva a karijaimat.
-Természetesen nem. A tiéd vagyok.- Szuszogom szinte már-már alázatosan csengő hangon. Elvégre amint már mondtam vannak pillanatok amikor jobb vissza venni kicsit. Elaltatni a másik gyanúját,hogy aztán a visszavágás hirtelen jöjjön. De amúgy is tetszik nekem most ez a  játék, izgató, és a gondolat, hogy végre nem csak felhasználható bábként kezel, hanem mondhatni társként eléggé feldobja a kedvemet. És nem akarom elrontani, elszalasztani ezt a lehetőséget.
Ahogyan egyik lábam elindul az övé mentén felfelé, végig húzom spiccemet a vádliján és a combján, míg nem hosszú virgácsom a csípőjére tekeredve pihen meg. Így amikor fenekembe markol magához préselve, ágyékom az övének nyomódik.
-Ígérem, hogy így lesz Mester.- Persze az én ígéretem semmit sem ér, sosem voltam egy becsületes típus. Pontosabban azóta nem vagyok az, hogy vámpírként élek. Előtte azért féltem eléggé istent ahhoz, hogy igyekezzek legalább ebben a kedvére járni. Főleg akkor nem ér semmit ha ilyen kéjesen nyögöm valakinek az ajkaira.
Ajkamba harap, s vérem ajkai közé ömlik, nem mintha zavarna, de éhségem minden egyes kifakasztott cseppel csak egyre növekszik. S érzem Magnus lábainál kucorgó kislány félelmének és vágyának szagát. Nem is kell ennél jobb étvágygerjesztő egy vámpírnak.
Jól tudja, de kérdés, hogy honnan tudja. Viszont a rubint nyakláncot én magamnak óhajtom megtartani, az egyik kedvencem, nem véletlen hát, hogy nem akarom megadni az információkat bármit is szeretne.
-Nem tudom pontosan mire gondolsz. Sok kriptában jártam, sok helyen voltak csillogó holmik.- Közönyt színlelek abban a reményben, hogy másra gondol, mint ami nekem elsőre az agyamba villan.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Oldalra billentem a fejemet és így pillantok rá. Ugyan már mind a ketten tudjuk, hogy nála igazán ritkák a múló szeszélyek, általában okkal tesz mindent, méghozzá jó okkal. Engem is okkal változtatott át, és nyilván az okok között ott volt az is, hogy olyan vagyok amilyen. Hogy rá is hatással vagyok bármit is mondd, és persze az is, hogy a képességeimet fel tudja használni a jövőben. Ahogyan azt már nem egyszer meg is tette...
De a kapcsolatunk mindig is hullámzó volt, és nem olyan normális értelemben hullámzó. Hanem egyik pillanatról a másikra változik, szó szerint. Ujjai a torkomra szorulnak, és pontosan tisztában vagyok azzal, hogy innen mennyire egyszerű lenne kitépni a torkomat. Ami persze nem lenne halálos, de baromira fájdalmas, egy kicsit sem kellemes. Más talán összecsinálná magát ebben a helyzetben, és könyörögne a megbocsájtásért, vagy azért, hogy ne tépjék ki a torkát. De én nem ilyen vagyok, a veszély és az érzés, hogy az estém további része az ő kényétől függ izgatóan hat rám. Persze... rám mi nem hat izgatóan? Ezer éve nem láttam, és azóta csak egyszer döntött maga alá. Arról nem is beszélve, hogy a szex mindig is egy olyan eszköz volt ami hajlandóbbá tette a férfiakat a kéréseim iránt. Azt hiszem az évek alatti berögződések nincsenek rám jó hatással. Látom a szemeiben, hogy meg akarta tenni, látom a sötétséget, ahogyan a pupillái kitágulnak majd összehúzódnak.
Nyelve érintésétől megborzongok, viszont ahogyan megszorulnak ujjai a torkomon bennem ragad a levegő. Nem mintha szükségem lenne az oxigénre, de ebben a világban jobb ha a vámpír megtanulja, hogyan vegyen automatikusan levegőt, habár a létfenntartáshoz csak azért van rá szükség, hogy ne bukjon le a vadászok előtt.
-Micsoda?- Suttogom alig hallhatóan. S ujjaim a hasfalán pihennek néhány kocka közé néha besiklanak az körmeim, de nem próbálom meg eltolni,sem közelebb húzni. Főként mert a torkom még mindig a fogságában van, és habár izgató a helyzet, azért nem vagyok hülye. Jobb ha ilyenkor az ember lánya nem ficánkol túl sokat.
-Ismersz már... egyik sem megy nehezebben, mint a másik.- Szuszogom az ajkaira, felszisszenek, ahogyan az ajkaimba harap, s a véremet veszi.
Rengeteg csecsebecsém van,melyeket innen -onnan szereztem. Van egy-két kedvencem és ezek között van az a rubint ékszer, amit azt hiszem, hogy keres. A válaszom láthatóan és érezhetően nem tetszik neki, olyan hirtelen csap le hátrafeszített torkomra, hogy fáziskéséssel sikerül csak egy tiltakozó nyögést kiadnom magamból. Ujjaim megfeszülnek a felsőjén, s ajkaim közül feltörő hangok véletlenül sem az extázis hangjai. Nem sikítok fájdalmamban, azt azért nem, de fogaimat összepréselve sziszegek és hördülök, egy -egy mélyebb harapás miatt. S érzem, hogy minden egyes kiömlő cseppel az erőm is egyre fogyóban van, az éhségem pedig nyilván nő. Ahogyan az természetes, hiszen a szervezet tudja, hogy mire van szüksége az életben maradáshoz. Nem viselem jól a fájdalmat, vagyis... a gyönyör extázisában nagyon is, viszont csak úgy... nos, úgy nem vagyok oda azért ha valami ennyire fájdalmas.
Jobb is,hogy megtart, mert nem biztos, hogy a lábaim képesek lennének erre. Érzem, ahogyan a mély sebből folyik tovább ki a vérem, amikor az arcomba hajol, hogy aztán lustán nyalogassa kiömlő véremet.
De ha azt hiszi, hogy ennyi elég, hogy elmondjam még is hova dugtam minden vagyonomat és csecsebecsémet. Ráadásul az a rubint nyaklánc a kedvencem...
-Sokat segítene ha elárulnád pontosan mit akarsz...- Nem fogom elmondani, hogy mim van. Nem csinálunk tipmixet.
-Különben is, minek neked valami ami az enyém?- Az utolsó mondatra megkeményedik a hangom, habár tudom, hogy fogai még mindig extra közel vannak a nyakamhoz. Nem mindig viselkedek okosan... sajnos ezt kénytelen vagyok bevallani magamnak.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Az én drága kegyetlen mesterem, végül is neki köszönhetem, hogy az vagyok aki. Szóval ezért hálásnak is kell lennem, de az is vagyok, a probléma nem itt van. Hanem sokkal inkább ott, hogy azt gondolja, hogy bizony mindent úgy kellene tennem, ahogyan ő meghagyja. Csak, hogy nálam ez nem így működik, ha így tennék akkor nem lennék különb a fiánál, és minek két talpnyaló? Abban mi lenne az izgalmas? Tudom, hogy én vagyok a kedvence, így is úgy is. A testvéries versengést már akkor megnyertem amikor beengedtem a lábaim közé, mert hát nekem még is van valamim ami drága "fivéremnek" nincsen. Na és persze nem elhanyagolható tény, hogy én sokkal szórakoztatóbb személyiség vagyok. Az állandó talpnyalást is meg lehet ám unni.
A szorítása minden csáberőm ellenére megszorul a torkomon. Nem, egy kicsit sem vagyok boldog, hogy el akar tulajdonítani valamit ami az enyém. Én szereztem, miért akarja elvenni? Fenyegető hangja sem elég ahhoz, hogy átfogalmazzam a kérdésemet, viszont ahhoz igen, hogy ne kezdjek bele az igazam bizonygatásába, miszerint amit én szereztem az igenis az enyém. És nem minden az övé is ami az enyém, ha ezt gondolja, nagyon téved. Összepréselem az ajkaimat, hogy nehogy valami meggondolatlan csússzon ki a számon, és kék szemeimben dacos fény villan, ahogyan a sötétségbe fúrom őket.
Na jó, kezdenek neki tényleg elmenni otthonról, és nem kellemes dolog amúgy a fába nyomódni, miközben a torkunknál fogva tolnak bele. Kezd enyhén szólva meleggé válni a helyzet, így hát megadom magam és bármennyire is nem tetszik az ötlet, bólintok. A francba már!
A nyakamon a seb végre teljesen begyógyul, a szemfogaim megnyúlnak egyrészt a dühtől, másrészről mert nem kevés vár távozott belőlem és már nagyon kezd mardosni az éhség. Valahogy még is sikerül visszakényszerítenem őket a helyükre, hogy Magnus véletlenül se vegye a megnyúlásukat fenyegetésnek.
Ujjaim megfordulnak a karján.
-Elengednél...-Kérdem szinte már bosszúsan mert kezd nagyon elegem lenni abból, hogy beleépít a falba. -Kérlek...-Teszem még hozzá, szerencsére a levegő hiány miatt sem bírok igazán beszélni. Mert bár ahhoz nem kell, hogy éljek ahhoz bizony kell egy kis levegő, hogy beszéljek, máskülönben nem megy.
Amennyiben végre befejezi a belső építészetet és a talpam a földre ér, a térdem megbicsaklik. Nem törődök vele, hogy a földön kell kuporognom mert éppen a nyakamat tapogatom, hogy meggyőződjek arról, hogy valóban beforrt.
-Megkapod a rohadt rubintodat csak hagyj békén...- Morgom sértetten ahogyan elveszem az ujjamat és megpillantom a friss vércseppeket rajta. Nem, nincs elég bajom azzal, hogy a vérszomjamat uraljam sokkal jobb lesz ha minden csepp véremet kiszívja, vagy kifolyatja. Ahogyan az szinte most meg is történt. Feltápászkodok és a tőlem telhető legnagyobb eleganciával sétálok be a fürdőbe, akár egy sértett dáma. Azt hiszem a macskákra hasonlítunk ilyenkor legjobban mi nők. Csak egy nő és egy macska tud olyan sértettséggel, büszkeséggel és fensőbbséggel járni, mint most én. Bizony ez nekem nagyon megy. A fürdőben lekapom magamról a véres göncöt és lemosom a nyakamat, majd anyaszült meztelenül libegek vissza a kurtizánok hamisíthatatlan természetességével. Annak a nőnek a magabiztosságával aki tudja, hogy tökéletes látványt nyújt. Majd kecsesen elnyúlok az ágyon a kezembe veszem az éjjeliszekrényen heverő olasz könyvet, és tüntetőleg nem veszek tudomást Magnusról.

my farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 teleNem állítom,hogy túl könnyű személyiségem lenne. De azért Magnus sem panaszkodhat. Önkontrollra akár tanítani ugyan akkor meg a véremet veszi. Következetesnek következetes csak éppen baromi kegyetlen is . Mert én érzem,hogy az erőm igen csak megcsappant ehhez még a nyakamról lecsorgó cseppeket sem kell megtapogatnom. De azért megteszem ahogyan a varázs szó működésbe lép és még mindig friss vércseppeket találok. Ajkaim össze szorulnak ahogyan távozik az ablak felé, mert rohadt méltóságteljesen teszi mindezt mintha a világ az övé lenne, miközben én a földön igyekszem összekaparni az erőmet és sajgó torkomat.
- Most éppen miért vagyok naiv? -Hangom alig több rekedt suttogásnál. A vér hiánya azt is eredményezi ,hogy sokkal lassabban gyógyulok. Felállok és egy duzzogó macska eleganciájával vonuok el mosakodni. Orromban ott lebeg a rettegő lány szaga aki a egy ládánál kuporog. Nem nézek rá... Nem bírok azt is nehezemre esik elviselni,hogy itt van. Hiszen annyira hasonlít RÁ. A szeme a szája ,de még az illata is olyan,mint az övé. Elvonulok mellett és az ágyra hevertek olvasni, de hiába nyitom ki a könyvet egyetlen mondat sem lenne képes lekötni a figyelmem. A ghoul szívének minden robbanása akár egy szépen csilingelő dallam, halk és apró lélegzetvételei....már megöltem valakit aki úgy nézett ki mint ő... Fel se tűnik,hogy bámulom míg Magnus még nem szólal.-Mert hagytad -Mindig is jó voltam abban hogyan hárítsam a felelősséget, és amúgy sem vagyok hajlandó felvenni a megjegyzést. Könnyen tud bántani ,fizikailag és testileg is. Meg is teszi ahányszor kedve úgy tartja. Miért tartom őt és ezt ennyire vonzónak? Beteg vagyok már tudom egy ideje.
- Még Velencében ismertem meg. Amikor még ember voltam. - Válaszolom neki készségesen mintha már nem duzzognék de valójában csak kizökkentett az éhséget. Mely egyre mardosóbban telepedik rám.
- Bizonyos szint alá...milyen tapintatosan fogalmazol Mester.-Ha ember lennék most nyilván elpirulnék,de nem vagyok és túl kevés vér van bennem,hogy jusson oda. Helyette el húzom a számat a gondolat,hogy mekkora csalódást okoztam neki,hogy milyen állapotban talált rám görcsbe rántja a gyomrom,fintorra torzul a szám.
- Nehéz megfogalmazni. Inkább folyamatnak nevezném mint hirtelen őrültségnek. Ő annyira.... - Tényleg kíváncsi rá, hogy egy másik férfiről beszéljek? Rá sandítok a könyvemből, hogy le tudok -e olvasni róla valamit ami megmondja folytassam-e . Végül megteszem elvégre kérdezett.
- Vad és őrült... Ő maga a szabadság, olyan zabolázatlan és őrjítő korlátok és határok nélküli -Nehéz megfogalmazni Mikaelt mert ő egy olyan jelenség amiből nincs még egy. Vágytam rá állandóan ahogyan ő is rá. Bármikor képes voltam a karjaiba omlani,hogy aztán megsebezzem, felé kereskednek, elnyomjam s aztán hagyjam magamat elnyomni. Hiányzik az eszeveszett őrület amibe bele taszított. Amikor nem létezik más csak a vágy és a szenvedély az állati ösztönök. Fetrengeni a mocsokban a vérben és a kéjben. Maggie... Megjelenik lelki szemeim előtt kihűlt véres alakja.
Leteszem a könyvet és feltérdelve négykézláb az ágy széléhez megyek onnan pillantva rám.
-De tudnék kellemesebb elfoglaltságot is ,mint a kifaggatásom -Megnyalom az ajkam és szemimbe buja fény csillan. Sosem mondtam,hogy nem vagyok szélsőséges.

my farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Hallom, ahogyan megmozdul a lány, nem nézem csupán érzékelem, ahogyan félelemmel teli vággyal megy Magnus felé. Hallom a halk pukkanó hangot amire úgy vágyom...Érzései bennem pulzálnak miközben igyekszem megszabadítani magamat a felesleges vértől. Ha éhes vagyok, pontosabban ha nagyon régen fogyasztottam vért, akkor sajnos a képességem kordában tartása is sokkal nehezebben megy. Irigykedek, pontosan tudom, hogy mit él most át, hogy Magnus mit tesz. Akarom én is, bele szeretném mélyeszteni fogaim az élő szövetve. De nem tehetem meg s ha megtámadnám sem lennék rá képes, csak megölném.
Ellököm magam a pulttól s az ágyra heveredek, hogy tüntetőleg olvassak mely lehetetlen küldetésnek tűnik. Tudatom minden egyes kis négyzet-centiméterét a szobát uraló hatalmas férfi tölti ki, bármennyire is igyekszem ellenállni.
Mellém fekszik én meg mellé térdelek, miközben válaszolok a kérdésére feketébe burkolt alakját nézem. Láthatóan övé a világ összes nyugalma, mintha semmi sem lenne képes arra, hogy kizökkentse belőle.
Mindig ezt csinálja... könnyedén rángat vissza a valóságba ha el is hagyom a talajt. Hogy aztán ő maga taszítson az őrület szélére mikor úgy tartja kedve. Azt gondolom élvezi a hatalmat felettem. S talán én is élvezem kissé játékainkat. Néha megpróbálok vissza vágni, kibújni s nem a kis játékszere lenni, sőt nem néha sokat dolgozom ezen. De aztán mindig ráébreszt, hogy szinte hiába az egész.
Költői kérdését elengedem a fülem mellett, csupán egy fintor az ami megjelenik az arcomon. Igaza van... természetesen.
Válasz helyett inkább mellé heveredek, fejemet a vállának gödrébe hajtom, egyetlen gombot gombolok ki csupán fekete ingén, s körmeimmel ujjbegyeimmel a mellkasán kezdek apró kis köröket leírni.
Felbillentem az állam így nyakának hajlatába temetve ajkaim, beszívom ismerős illatát. Nyakába nyalok, szemfogaim megnyúlnak a vágytól, hogy belé mélyesszem őket. De nem merném megtenni, helyette fülcimpáját veszem célba és anélkül, hogy megsebezném emberi fogaimmal szorítok kicsit rájuk.
-Rabszolga vagyok így is úgy is. Nem mindegy, hogy a véré vagy a te kényedé-kedvedé?- Hangomban nincsen keserűség csupán egy egyszerű kérdés, különösebb felhang nélkül suttogom a nyakába orromat végig húzva a finom bőröm. Ő csak pihenjen én meg elszórakoztatom magamat a harapdálásával. Felül lévő lábamat az övére csavarom ennél jobban csak akkor tudnék hozzá simulni, hogyha ráfeküdnék és bennem lenne.
-Az előtt vagy az után, hogy csalódást okoztam?- Forgatom meg a szemeimet, de nem láthatja mert még mindig a nyakába bújok csupán abbahagyom harapdálását. Francba, rohadtul bosszant a közönyössége, hogy úgy csinál mintha teljesen hidegen hagynám. Régen szerettem a kontrollt magam felett, minden felett. Hogy könnyedén tudok másokat manipulálni és még sem veszi el igazán semmi az eszem. Emberként sem, Mikhail izgalmas volt és birtokló már akkor mikor emberként ismertem, magának akart csupán és Velencének is ezt mutatta. Még is képes voltam úgy intézni a dolgokat, hogy ne szeressek bele és ez idő alatt egyetlen ügyfelem sem vesztettem el. Persze érdekes volt és veszélyes és örömömet leltem már akkor abban, hogy milyen könnyedén lehet felbosszantani. Szerettem ha őrjöngött...
Magnusba sem lettem szerelmes még akkor habár a maga megtermett valójában, visszafogott fegyelmezettségével már akkor kitűnt mind közül. Imádtam, hogy négyszemközt teljesen más tudott lenni, mint mások előtt. És már akkor oda voltam, hogy végre valaki akit nem olyan egyszerű társalgások során egy-egy vitában leérvelni. Ami akkor nagyon tetszett most már néha frusztráló, ahogyan ebben a pillanatban is.
Nem reagál rám, éhes vagyok tegnap ettem utoljára ő viszont vette ma a vérem.
-Mostantól ez lesz? Állandóan a koporsóval fogsz fenyegetni?- Morranok a nyakába és egyetlen lendülettel lököm el magam az ágytól egyenesedek fel és szelem át néhány lépéssel az ablakhoz vezető utat. Kinézek a végtelen tengerre, a hold tisztán ragyog a csillagok is, már nincs vihar mert az én drága Mesterem lenyugodott. Miért nem tudtam ezt a képességet örökölni tőle a vérszomj helyett? Mennyivel másabb lenne. Akkor most nem érezném, ahogyan a hajó aljában nyomorgó néhány ember miként is retteg és imádkozik a mihamarabbi partot érésért. A viharnak ugyan vége, de undorodva szagolhatják a gyengébb gyomrúak hányását, most meg attól félnek, hogy a nagy szél felborítja a hajót. Vágynak nyoma sincsen, sem örömnek csak kétségbeesés és félelem. A szemfogaim megnyúlva karcolják a számat, hallom miként lüktet egyenletesen a szíve a ghoulnak oly közel hozzám.
Ha kitörnék innen a partot érésig tán senki sem venné észre a hajótestben kuporgók halálát. De sajnos a táplálkozás esélytelen, Magnus parancsa fizikailag megakadályozna abban, hogy feltépjem a torkukat. Pedig a gondolat édes, össze is fut a nyál a számban. Megölném őket mert feldühítene, hogy nem vagyok képes vérüket venni és magamba szívni. Ujjaim az ablak szélébe markolnak, ahogyan szorosan össze szorítom a szemeimet. Kegyetlenség... a koplalás nem hoz ki belőlem semmi jót, így öltem meg a falut, mert koplaltattam magamat. Most még is bizonyítanom kéne az önuralmam ami régen olyan jó volt, de most már hagy némi kívánnivalót maga után. Könyöröghetnék neki, tán arra vár, hogy még egyet belém rúghasson, de egyenlőre még nem. Tán szeretek szenvedni, vajon azért sikítottam utána mert tudtam, hogy egyetlen esélyem a túlélésre ő vagy éppen azért mert azt akartam, hogy fájjon. Mert úgy könnyebb is lehetne. Ha most bezárna a koporsóba, ha hagyna szenvedni éjszakákon át akkor az segítene a lelkemnek, nem lenne annyira bűntudatom Margareth miatt. Maggie... basszus őt már semmi sem fogja vissza hozni, én meg elégettem a testét. Rettegett a tűztől a testének még is ez lett a vége...

my farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Szórakoztatom magamat és őt próbálom csábítgatni, bár érzem rajta, hogy messze jár. Koncentrál nem igazán veszi fel egyetlen próbálkozásomat sem. De legalább én lefoglalom magam és más is uralja az elmémet az éhségen kívül. Leckék tömkelegét zúdítja rám, az elmémet ostorozva egyenlőre. Mert ahogyan ismerem hamarosan bele kezdünk majd valami másba is. Különben már hagyta volna, hogy egyet. Vajon hány napos az út? Mennyi időn keresztül leszek ide bezárva? Mennyi időm van, hogy felül kerekedjek az éhségemen ami most is belülről mardos.
Szavai közben csókjaim felfelé haladnak az arcára, így hát mire a végleges szabadságról beszél ajkaim már az övéi felett lebegnek.
- Sosem fogsz igazán elengedni, kellek neked.
- Suttogom az ajkaira majd csókot lehelek a puha bőrre, hogy aztán elinduljak vissza felé a nyakára. Akarom én, hogy elengedjen? Hogy a kettőnk közötti kapcsolat megszakadjon? Érzem ha el is próbálom zárni, tudom, hogy ott van bennem lüktet és mint egy utolsó ments vár mindig jön amikor már azt hiszem vége. Bármennyire is szenvedek amikor úgy akarja, bármennyire is gyűlölöm sokszor pont annyira szeretem is. Kötélhúzásunk általában az ép pofára esésemmel végződik. És amikor már megunom a földön való fetrengést lelépek, hogy megnyalintsam egy kicsit az önállóság ízét.
- Igen. Amúgy is,de most szenvedek. - Nehéz kiegyensúlyozottnak maradni úgy, hogy közben mások érzései lüktetnek benned. Melyeket valahogy ki kell zárnod, de sajnos nem vagy képes ezt teljesen megtenni. Mindig ott zsibong valami a háttérben. Gyakran veszem át a környezetem érzéseit előfordul, hogy nem tudok különbséget tenni a sajátom és másoké között.
Koporsóba zárással fenyeget már megint, hát lökök magamon egyet és felállok, hogy az ablakhoz sétáljak. Legszívesebben darabokra törném azt a szart, csak az a baj, hogy akkor nem tudnék miben kijutni innen. Több gondot okozna a dolog, mint amennyi haszna lenne. Úgyhogy inkább azt választom, hogy kinézek a végtelen tengerre ezer felé cikázó gondolatokkal. Amikor Magnus szavai a saját merengésemet tükrözik vissza megint el kell,hogy töprengjek vajon neki jutott először eszébe vagy nekem? Nem vagyok gondolat olvasó, tehát bizonyára ez csupán a kettőnk közötti kötelék.
- Hálás lennék azért a képességért. - Válaszolom a tőlünk messze tomboló vihart figyelve. - Könnyebb lenne talán a csapongó személyiségemmel.- Hangomba némi kis gúny is vegyül bizonyítva ismét, hogy egyik pillanatban még hozzá simulok, hogy aztán a következőben elutasítóan mogorvává váljak. Éhségem sem segít sokat, hallom, ahogyan a rossz minőségű ágy recseg mikor felkel. Bár kifelé bámulok, de figyelmem a mozgáson van inkább ahogyan igyekszem kitalálni mi zajlik a hátam mögött. Nem nézek oda, nem akarom, hogy tudja minden figyelmem az övé. Pedig mindig amikor egy légtérbe kerülünk és magamnál vagyok bitorolja a gondolataimat. Hallom a pukkanó hangot, ahogyan szakad a bőr s a vér csorogva landol a fémkehelyben. Még jobban megnyúlnak a szemfogaim, ujjaim megszorulnak az ablakpárkányon, körmeim a fába vájnak s szemeim szorosan össze zárnak, ahogyan igyekszem úrrá lenni önmagamon. Nem veszíthetem el a fejemet ilyen könnyedén. Minden lépése akár a kő koppanása a padlón, a maradék vér csöppenése egy feltépett nyakból. Érzem az illatát, ahogyan közeledik, nem veszek levegőt...
Önkéntelen rongybabként hagyom, hogy magához vonjon, fejem hátra billen a vér irányába a vállára, de szemeim még mindig csukva. Érintésébe simulok, fejem oldalra billen, ahogyan felkínálom neki a torkom, mindenem. Halkan felnyögök, ahogyan fogai karistolják a bőrömet. Érzem őt a birtoklási vágyát s minden porcikám tudja, hogy az övé.
- Nem tudom...- Súgom rekedten a vágytól elködösült hangon. Persze kérdés mire vágyok jobban rá vagy éppen a vérre. - Nehéz... Érzem mindet. Érezlek téged, azt amit benne is a vérszomjad az övét. A gyilkolási vágyát. Olyan helyre akarsz vinni ahol lüktető tömeg van és érzelmi kavalkád. Úgy, hogy nem bírok uralkodni magamon. - A megnyúlt szemfogaim torzzá teszik a beszédemet, de így is kihallatszik belőle a kétségbeesés. A kehely a szám elé érkezik belőlem meg fájdalmas nyögés szakad fel. Várom egy pillanatig, ahogyan orromba kúszik a szaga, hogy megdöntse és a számba öntse. De semmi sem történik egyik kezem körmei a kelyhet tartó karjába karmolnak. Nem húzom vagy tolom el, nem sebszem meg csupán szorítom, míg másik kezem hátra nyúl s ugyan így az oldalába mar. A fenébe ne, kérlek ne csináld! A fájdalom a torkomból tovább terjed égető savként zúdulva a nyomromba és onnan le a lábaimba.
- Kérlek!- Nem vergődöm egyenlőre a kajaiban, de tudom, hogy csupán pár másodperc és meg fogom tenni. Elveszítem racionális gondolkodásom és józan tudatomat és nem fog más létezni csak a kupa és a vér ami benne van.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Némasága sokat mondó és rémisztő. Nem válaszol semmire, de mikor meghallom, hogy min is ténykedik már egyértelmű, hogy nem fogom a mai estét sem egyszerűen megúszni. Azt gondolom, hogy az a terve, hogy legalább addig kínoz amíg le nem szállunk a hajóról.
Önkéntelen érintésébe simulok, ugyan akkor a vér iránti vágy mélyen belém mar. A torkomból indulva égeti végig a nyelő és légcsövemet szétterjed a tüdőmbe lángokba gyújtva a mellkasomat. Szemfogaim megnyúlnak és körmeimmel belé mélyednek, ahogyan a kelyhet a szám elé emeli. Durva szavai össze rántják a bensőmet s ezáltal megrándulok kívül is. Először jobban belemélyednek a körmök, ahogyan erőt próbálok venni magamon, hogy majd lassan elkezdjem lefejteni erőnek erejével mindegy ujjam egyesével, mikor már mind laza egy mordulással leejtem a kezeimet, vagy inkább várom. Kezeim ökölbe szorulnak, ahogyan a mardosó éhség tovább kínoz, egyre lejjebb araszolva, míg nem eléri minden egyes tagomat. Sajgó, égető lávafolyamként marva a bőrömet és a bensőmet. Az elengedésemről ejtett szavaira nem tudok mit válaszolni. Elvégre igaz ha most elkezdené mondani, hogy elenged lehet sikító frászt kapnék és könyörögni kezdenék, hogy ne tegye. Tudom én is, hogy nagy többségében szükségem van rá, csak néha fullasztó az ereje a hatalma, a lénye...
- Eléggé. Nem mindig tudom megkülönbözteti másokét a sajátométól. - Válaszolom őszintén, hiszen nem egyszer sikerült arra ébrednem, hogy fogalmam sincsen miért is vagyok hirtelen dühös vagy vidám, hogy miért rettegek. Részben ez az én hibám hiszen nem foglalkoztam azzal, hogy fejlesszem magamat. Csupán amennyire muszáj volt, kizártam mindent és mikor használtam az erőm az elég sokat kivett belőlem. Inkább igyekeztem nem tudomást venni a környezetemről, ami sokkal könnyebb volt úgy, hogy nem mardosott az éhség. Most ennyire kevés vérrel a szervezetemben egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy kizárjam így mindenkit érzek egy zavaros tompa maszlagként.
-Ki tudom zárni... jobb napjaimon, zavaros maszlaggá tompul minden, rosszabb napokban zavaró, mint egy folyton csapongó magas zaj. - Kizárhatatlan és őrjítő, amivel nem tudok mit kezdeni. És olyankor érzem, hogy elveszítem maradék épelméjűségemet is. Mihkail könnyedén észrevette össze omlásomat és egyszerű trükkel terelte el a figyelmemet méghozzá gyilkolással. Egy erős érzelemre sokkal könnyebb rákapcsolódni, a vér mámorában elveszve pedig a tudattalanság áldásos.
Hagyja, hogy igyak, lassan ami őrjítővé teszi és még is amikor az első korty lecsúszik a torkomon, oda nem illő hálát érzek. Iránta... először a megkönnyebbülés fut végig a testemen, aztán ez a megfoghatatlan érzés. Melyet csak hálának tudnék leírni bár ő tagadja meg a vért és az eszem felfogja, hogy irreális s még sem tudok ellene mit tenni. Hogy aztán megfeszítse a testem a több iránti vágy. A kupáért nyúlnék, kapálóznék de karjaim satuba fogva. Küzdök a tudatomért, hogy halljam még amit mond, hogy ne vegye át teljesen a vér iránti vágy.
- Honnan veszed? - Még is milyen esemény lesz ez és mi lesz a célja? Újabb kortyra szomjazom képtelen vagyok a szemfogaimnak parancsolni, hogy vissza húzódjanak a helyükre. Bőrömre suttogja a szavait, vágyam kissé eltereli a figyelmemet az éhségről, felkínálom neki a torkom, vágyom a harapására ugyan akkor tudom ha megteszi a maradék vért is kifolyatja belőlem. Behunyom a szemeim, nem veszek levegőt, nem akarom érezni a vér szagát, nem akarom látni...
-Mi lesz a feladatom? -Halk sóhaj hagyja el az ajkaimat, ahogyan végig nyal a vékony bőrön, hozzá simulok, elernyednek a tagjaim, de külön küzdenem kell minden egyes izomért, hogy ne minden tagommal feszüljek Magnus karjainak.

My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

[Only admins are allowed to see this image]1794 tele

Neki simulok. Lefog. Minden értelemben érzem magam körül. Gyenge vagyok, de ő még gyengébbé tesz. Aztán erősebbé. Tudom már a rendszert. Ha akar egyetlen pillanat alatt ránt vissza. Olyan vagyok a kezében mint egy marionett bábú. És csodálkozik, hogy néha elfutok? De legutóbb ő tűnt el. Magamra hagyott, egyszer csak már nem éreztem. Mintha soha nem is létezett volna, hogy aztán most újra felbukkanjon. Megtehette volna előbb is, nem kellett volna megvárnia azt, hogy érte sikoltsak.
- Igen Mester.- Mondhatnék mást? Nem jönne ki a számon amúgy sem. Most nem érzem hozzá magam elég erősnek, csak meg akarok felel. Talán azért, hogy tompítson az éhségemen, vagy ne kínozzon tovább a vérrel az ajkaim előtt amihez nem férhetek hozzá.
- Tud magára vigyázni. - Válaszolom az igazságnak megfelelően. Ezek szerint még erről is tud. De akkor hol volt eddig? Hová tűnt és miért? Ha tudta, hogy mi történik éppen miért nem lépett közbe hamarabb? És most akkor miért kínoz ha megakadályozhatta volna ezt az egészet. A karjainak feszülök.
- Ha tudtál minden lépésemről még is hol voltál? Hová tűntél?- Akarom tudni, hangom nem több rekedt suttogásnál.
Felmorranok a szavai hallatán hiszen egy újabb dolog amiről nem hajlandó nekem beszámolni. Először azt mondja lehetek partner a játékába aztán még is megvon tőlem mindent amitől úgy érezhetném, hogy valóban az vagyok és nem csak egy eszköz.
A kupa újra az ajkaim elé kerül nekem meg nyögés szakad fel a torkomból. Ami szólhat a vérnek, de akár a nyalintásnak is. Vagy éppen mind a kettőnek.
Az éjszaka hosszúnak ígérkezik, hiszen minden egyes alkalommal mikor ajkaim elé emeli a vért majd megveszek, hogy elérhessem. Belülről mardos az éhség, fájdalmasan hasít végig a belsőmön, a torkomból indulva terülve el a testemben. Tombolnék s biztosan meg is teszem az éjszaka folyamán, amikor eljön már az a pont amikor nem bírom elviselni, amikor az érintése a bőrömön már nem zökkent ki. Se a fogának korcolása se nyelvének simítása ami pont olyan jól esik amennyire fáj a vér utána vágy. Rájövök, hogy könnyebb ha inkább rá koncentrálok s még is van az a pont amikor már nem elég...Mert azt érzem, hogy annyira száraz a torkom, hogy még nem bírok nyelni, hogy ez ereim össze aszalódnak az éhségtől. Volt már ilyen, de sejtem ez inkább tévképzet jelenleg mint a valóság és még is úgy fáj, mintha igazi lenne. Karcolás, neki dőlök elveszek egyetlen pillanatra az érintésében ujjaim a ruhája alá szöknek, csupasz bőrének érintése valódi és megfogható eltereli a figyelmem, hogy aztán újra érezzem a vérszomj mardosó karmait. Szörnyű hullámvasútként élve meg az éjszakát.